Május elseje keletkezése bizonyos összefüggésben a nagyon messzi múltba vezet vissza. Egyfelől joggal összefüggésbe hozható az antik világ különféle vallásainak „tavasz ünnepeivel”, a májusfa-állítással, másfelől ekkor találkozunk először a nép, a plebejusok részéről az első tiltakozó–követelő „általános sztrájkkal”. E hajdani tradíció azután nyomon követhető a középkor évszázadain, az olasz városállamok céhmunkás-legényeinek megmozdulásai során.
Az ünnep keletkezése
A modern – máig ünnepelt – május elsejének öt születésnapja is volt.
Először 1886. május elején, Chicagóban – a 8 órás munkanap és 40 órás munkahét követeléséhez tapad, amikor a békés tüntetők, illetve egybegyűltek között bomba robbant, majd az azt követő második tüntetés részvevőibe sortüzet vezényeltek. Másodszor akkor született meg, amikor bombamerénylet címén anarchista vezetőket tartóztattak le, állítottak bíróság elé, majd ezeket a demokratikus amerikai és európai tiltakozások ellenére 1887 novemberében kivégezték. A progresszív világközvélemény már annak idején (időben!) justizmordról beszélt–írt, s később kiderült, hogy valóban ez történt. A „csikágói mártírok” – akik az 1886. májusi mozgalom örökösei voltak – ügye szintén feledhetetlenné tette 1886. májusát.
Már 1887–1888-ban különféle fórumokon határozatok születtek arról, hogy a chicagói vérengzésről és a „csikágói mártírokról” megemlékezzenek. 1888 őszén a legnagyobb amerikai szakszervezeti szövetség, az AFL az évi kongresszusán határozatot hozott arról, hogy 1890. május 1-re emlékgyűlést szervez, s a világ dolgozóit is felszólította e példa követésére. Az első pozitív visszajelzések még az 1888. évi brit és francia szakszervezeti és szocialista kongresszusokon megtörténtek. Valóban internacionalista értelmet a májusi tüntetés emléke 1889 júliusában kapott. A nagy francia forradalom 100. évfordulója alkalmából összehívott két nemzetközi munkás-szakszervezeti-szocialista kongresszus Párizsban határozatot hozott, hogy felkarolják az AFL 1888-as kezdeményezését – s 1890. május 1-jén egyazon napon nemzetközi megemlékező gyűléseket tartanak, amit egybekötnek a 8 órás munkanap megteremtésének követelésével. Ez volt május elseje harmadik születésnapja.
Mindez azonban csak szándéknyilatkozat. Még a munkásszervezetek, sőt a szocialisták táborában is akadtak olyanok, akik úgy vélték, hogy ilyen egyidejű nemzetközi akciót megszervezni egyszerűen lehetetlenség. A főként értelmiségi forradalmárok, a polgári radikálisok köréből is azonnal megfogalmazták a maguk ellenvetéseit. Egyfelől, úgymond „a munkások érdekében” óvták a munkásokat attól, hogy „a tőlük idegen agitátorokra” hallgassanak. Mások, így például a francia radikálisok, azt mondották: „nálunk a munkás tudja, hogy tumultuózus tüntetésekkel egyáltalán nem viheti előbbre a gazdasági és szociális problémák megoldását”. Ilyen előzmények után következett el a bizonyítás napja, amikor valóban egy napon, május 1-jén Párizstól Bécsig és Budapestig, Stockholmtól a spanyol és olasz városokig soktízezres tömeg demonstrációkra került sor – s ez a május 1. már akkor átnyúlt (az angol tradícióknak megfelelően) május első vasárnapjára, amikor is a demonstráció százezres méreteket öltött.
Az első május 1-jének – ha úgy tetszik – két fővárosa London és Bécs lett. Az áttörés megtörtént – és fényesebben sikerült, mint ahogy nemcsak az ellentáborból, hanem sokan a kétkedők közül is gondolták. Ezt számos helyütt ekkor utólag a liberális sajtó is elismerte.
Az első május elseje néhány tanulsága
Az első május elsejének (s a negyedik születésének), az akciónak markánsan munkás-jellege volt, az ünneplők elsősorban munkás követeléseket hangoztattak. Ámde nem tisztán. A követelések természetesen nagyon is különbözőek voltak: feltűnő volt kezdetben az általános polgári demokratikus követelések erőssége. A munkások mellett kezdettől is magukénak érezték a szociális elkötelezettségű értelmiségiek. Miként már az első május elsejéken kiderült az is, hogy jellegzetesen agrárterületeken, az agrármunkásság és a kisparasztok is mennyire aktivizálódtak az ünnepen. Így éppen Magyarországon és Olaszországban.
Az első május elseje nemzetközi ünnepnappá vált abban az értelemben is, hogy kezdettől élesen antimilitarista jelleget kapott, demonstráció volt a különféle háborús-nacionalista hangulathullámokkal szemben. (Ezek ekkoriban Franciaországban és Németországban voltak a legfenyegetőbbek.)
Május elseje azonnal felvetett jogi problémákat is: „joga van-e” a munkásoknak ezen a napon abbahagyni a munkát – s „a jogi problémát” természetesen minden országban konkrét politikai erőviszonyok döntötték el. Ahol soktízezres, sőt százezres tömegű akarattal találkoztak, „a jogi fenntartások” eltűntek. Mégis a május elsejét követő megtorlások, elbocsátások a május elsejék történetének ugyancsak részét képezik.
Elgondolkoztak május elseje „politikai helyén” a hivatalos politikai erők is Európában. Megfigyelhető, hogy a konzervatív pártoknál (ez jól kitűnik Angliában) jelentkezett egy „tory-demokrata” irányzat, amely éppen a liberális nagyburzsoázia rovására kész volt a munkásság javára bizonyos szociális reformokat tenni. Ugyanígy a liberális pártok baloldalán is elhatárolódtak azok a radikálisok, akik e munkásköveteléseket felkarolták. Rendkívül aktuális eredménye lenne a vizsgálatnak: miként reagáltak az alulról született mozgalomra és ünnepre a különféle egyházak. A születés óráiban jobbára csak az alsópapság egyes képviselői álltak a munkások oldalára mind a katolikus, mind a protestáns egyházak sorából.
A május elsejék története összekötődik kezdettől a sajtóval, a médiákkal. Már a születés idején szinte mindenütt élt a munkássajtó, országonként-áramlatonként több is, igen sok országban pedig nagyon lényeges volt a helyi, a nagyvárosokban felvirágzó szocialista heti, sőt napilapok befolyása.
Az ünnep megújulása
Az első siker után nagyon sokan gondolták és mondták, írták is: ez csak egyszer volt lehetséges. Ily módon 1891. május elseje sorsdöntő jelentőséget kapott. S nem véletlen, hogy igen sok helyütt, ahol az első május elseje előtt még el-lenézően mosolyogtak, 1891-re már drákói rendeleteket, tilalmakat vezettek be. (Miként nálunk, Magyarországon is.) Megszaporodtak a tőkések részéről az elbocsájtással való fenyegetések.
A tilalmak és megtorlásokkal való fenyegetések ellenére a második május elseje ismét bizonyított. Megint nemzetközivé tudott lenni, s a súlypont megint Bécs és London, Ausztria és Nagy-Britannia volt (Bécsben ezen a napon százezres tömeg vonult a Práterbe, és délelőtt egyedül Bécsben ötven helyen tartottak gyűléseket!). Ennek következtében nem az első, hanem a második május elseje lett a „véres május 1.”. Franciaországban, ahol békés tüntetőkbe vezényeltek sortüzet – aminek gyermekáldozatai is lettek. Magyarországon is ekkor ömlött vér – a Viharsarokban.
A II. Internacionálé nemzetközi kongresszusa 1891 nyarán, már elemezte e két május tapasztalatait. Egyfelől megállapíthatták: május elseje „rádiuszának” földrajzi kiterjedését, de sokan „elkeseredetten látták”, hogy a munkásmozgalom központi országában, Németországban, ahol a mozgalom a legnagyobb létszámú pártot és szakszervezeteket tömörítette, május 1. nagyon gyenge visszhangot vert. Itt csak esti rendezvényeket tartottak, még féltek, hogy határozottabb fellépés esetén a mozgalmat ismét illegalitásba szorítják (az 1878-ban bevezetett bismarcki Kivételes Törvényt csak 1890-ben ejtették el). A németek „félénkségét” azonban sem a franciák, sem az angolok, de még az osztrákok sem voltak hajlamosak méltányolni. A május elsejék történetében évszázadig megmarad e sajátosság: az ünnep egyetemes volta mellett a helyi és országonkénti sajátos feltételek mindig érvényesültek.
Az 1891. évi II. Internacionálé kongresszusán határozatot fogadtak el: „május elseje valamennyi ország munkásainak közös ünnepe, amelyen a munkások demonstrálják közös voltát és szolidaritásukat”.
A következő években május elseje valóban földrajzilag is, tömegméreteiben is még inkább kiterjedt, most már sok helyütt a liberális lapok (nemcsak elszigetelt radikálisok) is fejet hajtottak előtte. A vörös május elseje mellett – a munkások a szakszervezeti zászlók mellett mindenütt vörös zászlók alatt vonultak fel – ezután már csak elvétve jelentek meg fekete zászlók alatt – a kezdetben jelentős szerepet játszó – anarchisták kisebb csoportjai. Azután feltűnt a „fehér május elseje”: a keresztény, elsősorban katolikus munkásszervezetek saját égiszük alatt ismét eltérő mondanivalóval, de azért szociális tartalommal május elsejét szintén „magukénak tekintették”. A valóságban azonban a legkatolikusabb országokban – Franciaországban, Olaszországban, sőt Dél-Olaszországban is! – még a vallásos paraszti körzetek szegényei is – a szentképeket vivő tömegek – nem fehér, hanem vörös zászlókkal vonultak fel, még hosszú éveken, évtizedeken át.
Május elseje oly mértékben kiirthatatlanná vált, hogy évtizedekkel később, a fasizmus Olaszországban, vagy a hitleri nemzetiszocialista rendszer Németországban (avagy a Schuschnigg-rendszer Ausztriában és a Franco-rendszer Spanyolországban!) hivatalos munkaszüneti nappá tette, nemzeti-országos „munkaünnep” rangra emelte azt. Ahogy a korabeli magyar szociáldemokrata sajtó írta „bebarnították”, „befeketítették”. Miközben a rendszerek mind a munkásság pártjait, mind szakszervezeteit szétverték.
Ellenzékből kincstári ünnep
A hatodik születéssel azután, a szovjet rendszer bevezetésével sematikussá, kincstárivá lett a május 1-i mozgalom. Ennek elemzése külön tanulmány tárgya lehetne: annak bemutatása, hogy miként igyekezett a fasizmus után a sztálini diktatúra államosítani a munkások ünnepét, s miként törekedtek felhasználni napi politikai mozgósításra.
Az ebből a diktatórikus átpolitizálásból való kiábrándulás hozta azután feltehetően magával azt, hogy Magyarországon és máshol is, a rendszerváltás reményében május elsejét a virsli-evésre redukálták. Igaz, a május elsejéknek mindig volt a politikai-szociális tartalmon túl egyfajta gazdag kulturális tartalma, munkásdalok szemléje, csoportos műsorok, s ez megmutatkozott a májusi kiadványokban, orgánumokban, emléklapokon. De ez csak az ünneplés egyik oldala.
A kérdés: lesz-e hetedik születésnap Európában.
Felvidék Ma, (Archív – Jemnitz János), ddg
