„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” Urunk Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta. Mk 16,15-20
Magunkra ismerünk ebben a történetben? Ebben az ígéretben? Mérget ugyan naponta iszunk – és eszünk, hála az élelmiszeriparnak – de állíthatjuk-e, hogy nem árt nekünk? Meggyógyulnak-e, akikre „rátesszük a kezünket”, vagy inkább kerüljük a közvetlen kapcsolatot, nehogy kiderüljön a turpisság? A turpisság az, hogy magunk is kételkedünk, hogy ezek a jelek kísérhetnének ma is minket. Némely karizmatikus, és némely szekta – bocsánat, hogy egyszerre említem őket, de csak ebből a szempontból teszem – még hinni látszik ilyen csodákban. Egyébként jobb esetben úgy tekintjük azokat, hogy „ma már nem aktuálisnak”, rosszabb esetben – akár teológiai traktátumokban is – apologetikus elbeszéléseknek, melyekkel az első közösségek egymást bátorították. A doktorok céhével sem akarunk konfliktusba kerülni, és a gyógyítást átengedjük a szakembereknek. Az ördögűzés pedig végképp a szuperspecialisták kenyere – de inkább Hollywood filmekben fordul elő, mintsem az egyházi gyakorlatban, pedig, ugye, ránk férne? Hol vannak tehát a jelek? S mi lenne, ha új nyelveken beszélnénk? Az csak nem olyan ördöngös? Mi akadályoz meg bennünket, hogy a mai ember nyelvén beszéljünk? Hogy ne zárkózzunk be egy ezoterikus, csak bennfenteseknek szánt vallási nyelvezet bástyái mögé, melynek nem-értése leleplez minden kívülállót? Pedig sokan állnak kint. Van, aki kivonult, mert nem értett bennünket. Van, aki be se ment, mert sejtette, semmit sem fog érteni. Ez a mi felelősségünk. Tanítónk velünk lesz munkánkban, igazolni fog minket. És ehhez még viperákon és skorpiókon se kell járnunk – hacsak a média skorpióira nem gondolunk – elég az emberek közé vegyülnünk, ott megszólítani őket, ahol elérhetők: a stadionokban és a vásárcsarnokban, az imbiszben és a moziban, a teniszklubban és a buszmegállóban … hisz az evangélium is arról beszél, hogy „ők meg elmenetek, s mindenütt hirdették az örömhírt”.
Felvidék Ma, Virtuális Plébánia
