Vanitatum vanitas: avagy Demokratikus demokráciát!
A világ már csak ilyen. Szeles héten, szeles időben – hiába május vég, június eleje – gyűrött papírlabdacsok is repkednek az utca sarában. Felveszem, s mielőtt a kukába hajítanám, belepislantok. Óóó… Hát nem egy politikai platformról szóló határozati javaslatot görgetett elém az idő, a vérvörös falábakon támolygó idő?! S nem is akármilyet! Egy igazi, demokratikus, konszenzus-kereső és –teremtő elvi alapvetést, amelyben nincs már ultimátum, nincs kizárólagosság, csak baráti kéznyújtás van, egységteremtési szándék, megértés, tisztelet a másik, a mások iránt. Ezentúl csak a közös akarat, a közmegegyezés létezik. Nincs többségi úthenger a párt politikájában, szabadon érvényesül mindenki szabad véleménye! A hozzá vezető út is egyszerű, végtelenül demokratikus. Íme:
„Az MKP Országos Tanácsa elfogadja a politikai platform létrehozását
- jóváhagyja az MKP Alapszabályának a politikai platformokról szóló módosítását
- felszólítja a párt szerveit, hogy a mostani MKP OT ülést követően az MKP munkájában a politikai platformról elfogadott dokumentum szerint járjanak el
- felszólítja a párt járási konferenciáit, hogy az MKP októberi közgyűlésén támogassák a politikai platform létrehozását
- az MKP októberi közgyűlésének elfogadásra ajánlja a politikai platform létrehozását
- felkéri a párttagságukat felfüggesztő MKP-tagokat, hogy ezen MKP OT ülést követően folytassák tevékenységüket a pártban
- felkéri az MKP-ból kilépett tagokat, hogy a mostani MKP OT ülést követően újítsák fel párttagságukat
- felszólítja az MKP helyi és járási szerveit, hogy a kilépett tagok visszatérése elé ne gördítsenek semmilyen akadályt
- felszólítja az MKP Etikai Bizottságát, hogy vonja vissza Simon Zsoltra vonatkozó döntését.”
A központ eldönti, kiadja az utasítást, a pórnép végrehajtja. Ismerik? Húsz éve ezt hívták demokratikus centralizmusnak, és a törpe kisebbségben uralkodó bolsevik pártelvtársak hatalmi önkényének fő eszköze volt. 1989-ben, amikor a kommunista párt – a nyitás jegyében – népi vitára bocsátotta alapszabályzatát, többen javasolták, hogy épp ezt töröljék el, és építkezzen valóban alulról a párt, a tagjai akaratát csak így képviselheti… Lám, húsz év a politikában – ebből nyolc a csúcsok közelében, a népszerűségi listák TOP 10-ében, szinte fej fej mellett Ján Slotával – elég arra, hogy bolsevik pártelvtárssá változzon a jó reménnyel indult ember is? Hogy elhiggye, minden tőle függ? És vagy az lesz, ami a gyűrött galacsinon fehéren-feketén áll, vagy Móricka kilép térből és időből, viszi magával kicsi batyuját is, s aztán majd megnézheti magát nemcsak a párt, de az istenadta nép is. Déry Tibor csodálatos parabolája rémlik fel bennem (A kiközösítő c. regény), az önnön hatalma miatt elbizonytalanodott, nagyra nőtt kis Ambrus püspök dilemmája: vajon lépteit az Úr irányítja-e, vagy már ő, Ambrus igazgatja az Úr útjait is.
(Gyurkovits Róza, Szabad Újság, 2009/22)
