Sarlós Boldogasszony különleges helyet foglal el a Mária-ünnepek sorában. A megnevezés népi eredetű, az ősi magyar névadó hagyományhoz kapcsolódik (…) Sarlós Boldogasszony napja a búza beérésének, az aratásnak az ünnepe, amelynek patrónája: a Szűzanya. Az ünnep elterjesztésében a minden emberire érzékeny ferencesek jártak elől a XIII. századtól. 1389-et írtak, amikor tisztelete egyetemességet szerzett a világegyházban.
A népi gondolkodás összekötötte a szakrális ünnepet a mezei munkáéval, és a Szűzanya áldását kérték a termésre, az aratók munkájára. Az ünnep »sarlós« jelzőjét az aratás egyik eszközéről kapta. Valójában a régi sarlós aratást idézi, amely alapvetően női munkának számított. Valaha az ember házi eszközei közül a sarló az aratás kultikus eszköze volt (…) Az emberi tevékenységnek hajdan metafizikája volt.” Emlékezetes Illyés Gyula tanulmánya még a hetvenes évek elejéről, amelyben arról panaszkodik, hogy az emberi munkaeszközök elvesztik bizonyos szakrális értéküket, a nagyüzem, a terjedő technikai forradalom mindent homogenizál. Természetesen nem arról van szó, hogy ne lépjünk tovább, de a fejlődés egyúttal nem jelenthet metafizikai elsilányulást, legalábbis nem annyira, mint napjainkban.
Így elmondhatjuk: ha Sarlós Boldogasszony sajátságos jelzőjével századokig ünnepre hívást jelentett, s a legszentebb munka megkezdését, ennek mára is megmarad az üzenete, és jóllehet gépek vágják a gabonát, s „kötik” a szalmát tömbökbe, azért még tudjuk, mennyit ér az aggódás aszálytalan hetekben, és az imádság, mely a termésért az aratás Urához emelkedik.
Még 1928-ban írta Sík Sándor azt a remekívű versét, amely – kétségtelenül – Mária-költészetünk egyedi darabja. Nem csupán a címe-tartalma (kevés vers született az „aratás Anyjáról”), hanem művészi kvalitásai miatt is, melyekről ugyancsak Cs. Varga ír avatott sorokat.
Érdemes a verset e kis meditáció középpontjába állítanunk:
Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony.
Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán.
Arany húrját a domb mögött hangolja már
A nyár nagyasszony napja:
Már benne párállik a pirkadati szélben
A csurranó nyárdéli tűz,
De az orgonalombon még reszket a harmat,
S acél-ifjan csillannak a kaszák.
Már bontja barna falanxát
Az aratók komoly karéja.
Hajlongnak utánuk a marokszedő lányok,
Kendők vadvirág-bokrétája táncol.
Csend.
Egy fenkő csisszen a pengén.
Messziről egy kis csikó csengője csilingel.
Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem
(Daloló nyílvessző) az égbe magát.
És testem-lelkem minden pórusán át
Érzem, hogy árad bennem ég felé
A föld felomló, mély dala.
Méltán jegyzi meg e versről az idézett irodalomtörténész: „Első látásra a természeti leírás gyöngyszemének is tekinthető, krisztológiai síkon értelmezve azonban a krisztusi áldozat, a megváltásért vállalt életáldozat művészi tükörképe is. Ebben az értelemben a hajnal előfutára Erzsébet, megtestesítője Keresztelő Szent János, amint a nappalé Mária és Jézus.”
Élet és elmúlás két kérdése közé „szorítható” a költemény, s ha képi ellenpárját keressük az európai lírában, kétségtelenül a cseh szimbolista, Otokar Brezina Nyári napfordulójánál kell megállnunk. A sejtetett halál nála a kaszás, amely „láttatlanul jár, s acéljától a kalászok fénylenek”. Az első sorok csökkentik a riadalmat: „Csodáld a rózsát, hogy örök tavasz derűje játszszék ajkadon.”
A búza s a rózsa (virág!) akár a népköltészeti remeklésben, A virágok vetélkedésében nyeri el misztikus értelmezését (és Sík Sándor versgondolata mintha innen fakadna), a természet oltára, a napi kenyér hálaadása, a „föld felomló illata” akár Szent Ferenc Naphimnuszának kozmikus képe lehet. Jól olvassuk, ha az irodalmár nyilvános liturgiát emleget, „az ember is cselekvő”. „Munkájával érdemli ki az odaadást, és lesz részese az emlékezet közösségi felelevenítésének.”
Mi mindent kifejez ez a Mária-ünnep! Természetlátást, jelképek erdejében azt a hangulati motivációt, amely – M. S. mester nevezetes képét látva – az Énekek énekét asszociálja: „Ő jön szökellve a hegyeken, átszökellve a halmokat (…) mert már a tél elmúlt (…) Virágok nyílnak földünkön.”
A néplélek érzékenységére vall, hogy hazánk északi vidékein Sarlós Boldogasszony napján virággal ékesített széket helyeztek a ház elé: ha erre jön Erzsébethez tartó útján az áldott állapotban lévő Istenanya, tudjon hol megpihenni. Néprajztudósok e napról azt írják, hogy kápolnákban, templomokban virágot „szenteltek”, egyes helyeken kakukkfüvet, fodormentát, amit aztán a beteg párnája alá vagy az elhunyt koporsójába tettek.
A gabona, a kenyér lelkiségtörténetéhez is tartozó július másodika ugyanakkor szövetségben van július huszonhatodikával, Szent Anna kultusz-napjával. Mindkettő a humanitas Christi (Krisztus embersége) eszmevilágából ered: fölidézi az Üdvözítőt, aki a testvérünk, ugyanakkor égi királyunk. S a kettő nem mond ellent egymásnak. Atyafisága révén Mária – már a lovagi korban, a gótikus jámborságban – édesanyánk, s ennek tudata máig sem halványult a keresztény emlékezetben.
Felvidék Ma, Tóth Sándor
