Szülőföldünk nagy tapasztalatot, nagy tanulságokat és lehetőségeket hord magában. Nemcsak Trianonról van szó, mely rombolt és meghamisította a magyar történelmet, milliós nagyságrendben tette másodrendűvé a kisebbségi magyarságot a közvetlen környezetében kialakított nemzetállamok (Jugoszlávia, Románia, Csehszlovákia) keretében. Innentől kezdve – 1919-től – a kisebbségi magyar nemzetiségek máig létküzdelmet vívnak nyelvükért, kultúrájuk és irodalmuk megmaradásáért, meg az anyagi létükért is. Az 1989-es rendszerváltás „igazított” ugyan az egyenlőtlen erőviszonyokon, meg a létküzdelmen, az állandó kényszerhelyzet azonban megmarad.
Nem magunk választottuk, választjuk sorsunkat, minthogy Trianon óta a kényszerhelyzetek sora sorstörténelemre kényszerít. Sajnos, egyenlőtlen a küzdelem, mert messzi és távoli a többségi nemzet jó szándéka, hogy könnyítsen a kisebbségek helyzetén. Azt talán mondanom sem kell, hogy a kisebbségi lét a kényszerhelyzetek sorát szüli, és esetenként még csak reményünk se lehet arra, hogy az önkormányzatiság vagy az önrendelkezés lehetőségeivel élni tudjunk. Ma már „politikai érzéketlenség” terén ott tartunk, hogy vezető politikai pártok képviselői arra is „bevörösödnek”, ha valaki a Kárpát-medencei magyarság helyzetének a javulását említi.
Abban, persze, hogy a kisebbségi magyarság helyzete az elmúlt években nem az Európai Unió adta lehetőségek szerint alakult, mi magunk is „pöttyösek” vagyunk. A Magyar Koalíció Pártja nyolc évig tagja volt a szlovák kormánynak. Ez idő alatt az én fogalmazásomban a hamu és a parázs szélén táncoltunk. Az MKP sajnos képtelen volt az egyenrangúságnak legalább a szélére jutni. Sajnos, a demokrácia körülményei között sem tudott kiteljesedni a szlovák–magyar viszony. A politikai visszapillantó-tükörben talpig láthatjuk magunkat. Jól kivehetők az 1998-as évek sikerei és csalódásai. Az 1998-as és 2002-es parlamenti választások kínos helyzeteket teremtettek. Az MKP vezetői eleve lemondtak a Beneš-dekrétumok érvénytelenítéséről vagy az autonómia elveinek az elfogadásáról. E két nagy tétel hosszú időre meghatározta létünket…
Ezek alapján azt mondhatjuk, a kormányba jutásunknak nagy ára volt. Voltunk a mérleg nyelve, de ügyetlenül bántunk a helyzet adta lehetőségekkel. Gyakran felszínre került a nagy dilemma, kilépni-e vagy maradni? A kompromisszumot választottuk és azt a reményt, hogy megtapasztaljuk, merre lehet lépni. Illúziók és csalódások egész sora. Ennek az időszaknak egyetlen és legnagyobb eredménye a komáromi egyetem.
Jelentős szerepünk volt az Európai Unióhoz való csatlakozásban. Itt tulajdonképpen a mérleg nyelve voltunk. Sajnos, többször szavaztunk, mint tárgyaltunk volna.
A megyék s a megyehatárok újraértelmezésétől eltekintettünk, nem vettük figyelembe a történelmi közigazgatási és gazdasági határokat. S a politika olyan megyéket „teremtett”, amely érdekeinek megfelelt. Azaz a magyar lakosság nem formálhatta újjá a valamikori gazdasági élet és a közigazgatás termékenyítő eredményeit. Győzött a demokratikus erőszak.
A Dzurinda-kormány különös eséllyel utasította el a magyar kedvezménytörvény alkalmazását. „Győzött a hatalmi erőszak!”
A rendszerváltás óta mindmáig megoldatlan a nemzetiségi kultúrák támogatása. Az MKP utolsó kormánybeli évében sikerült 80 millióról 160 millióra emelni nemzeti kisebbségünk kultúrájának támogatását. Sajnálatos és felháborító, hogy a 2007-es támogatás 160 milliós összegét minden tiltakozás ellenére is ismét felére csökkentették. Ebben az évben változott a helyzet, és ezt köszönettel fogadtuk.
Sajnálatos tény marad azonban, hogy 1919-től a magyar nemzetiségiek máig érő létküzdelmet folytatnak a nyelvünkért, műveltségünkért, anyagi létünkért, egyenlő társadalmi jogainkért. Támaszunk Európa, és éltet a remény, hogy térségünkben egyenrangúsítani kell minden országban a kisebbségek helyzetét. Magyarországon és Szlovákiában is.
Az illúziók és csalódások sora ellenére az MKP bizonyította, hogy nemcsak szekér után futó kisfiú, hanem partner is tud lenni. Nem bűnbakokat keresünk, amikor a hiányosságokat felemlítjük, de szembe kell néznünk a történelmi felelősséggel. A mindenkori felelősség szerint. Ha nem ezt tesszük, akkor az elmúlt évtizedek pótkerekeivel körbeforog az alibista történelmi lemez.
Talán soha nem lehet megszámlálni, hogy a nincstelenség, a hatalom, az erőszak ki mindenkit űzött el a magyar földről. A magyarság a hatalom elleni lázadások, összeesküvések, forradalmak számában az európai élvonalba tartozik. Ezzel arányosak megveretéseink, a bosszú áldozatai, a száműzöttek, bujdosók, menekültek, az erőszak elhurcoltak meg a kitelepítettek száma.
Nehéz történelmi, politikai leckéket éltünk meg az elmúlt ötven évben. Van mit visszaolvasni. Állandóan kényszerhelyzetekbe keveredünk. Nem magunk választjuk sorsunkat. Trianon óta kényszerhelyzetek sora, sorstörténelmet élünk. Nem ártana gyakrabban feltenni a kérdést, hogyan, hol és mikor lehetünk a magunk urai?
Szülőföld–haza–önkormányzat–nemzet… Most ebbe az irányba vezet az út. Csak el ne felejtsük az irányt.
Dobos László Kossuth-díjas író beszéde elhangzott a Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2009 júniusi átadásán. Megjelent az e heti Szabad Újságban is.
Felvidék Ma
