Vajon megírható-e 1848 szlovák társadalomtörténete? Miért keveredett szóváltásba Tisza Kálmán egy szlovák pappal? Kinek tulajdonítható a mondás, miszerint „…az úriember nem beszél szlovákul…”. Demmel József tanulmánykötete a 19. századi Magyarország kevéssé ismert nemzetiségi történelmét vette alapos vizsgálat alá. A szlovák-magyar közös múlt értelmezése mindkét oldalon problémákkal terhes. A vita okainak feltárásához a Múlt-kor E-folyóiratának egyik tavalyi számában a magyarországi magyar, és a Szlovákiában használatos szlovák nyelvű középiskolai történelemtankönyvek összehasonlító jellegű bemutatására tettünk kísérletet.
A Kollai István által jegyzett tanulmányban felfedezhetjük, hogy az államalapítás és az első világháború közt eltelt kilencszáz év eseménytörténete mindkét oldalon hasonló a 19. századig; a 19. században már mindkét fél a saját nemzetté válásának folyamatára koncentrál. De ez nem azt jelenti, hogy az együttélés „első nyolcszáz éve” azonos lenne szlovák és magyar olvasatban: komoly súlypontbeli különbségek és tartalmi szembenállások alakultak ki.
Az enyhülést ugyanakkor már fémjelezi, hogy a magyar és szlovák történészek közösen készítenek iskolai történelemkönyvet, amely a tervek szerint még ez év végén megjelenik, igaz, egyelőre a szakértők által is vitatott „ősszlovákok” kifejezést alkalmazza.
A Demmel József által írt kötet tanulmányai az 1840-es évektől a 20. század elejéig, 1907-ig terjedő időszakot fogják át. Az 1848-as szlovák-magyar szembenállás kapcsán az egyes táborokon belüli alternatívákat vonultatja fel a könyv, szembefordulva azzal a nézettel, miszerint homogén csoportok (abszolút jók és abszolút rosszak) csaptak össze a szabadságharc alatt.
Demmel szerint ugyanis 1848 szlovák társadalomtörténetét nem lehet megírni. Ebben a korszakban ugyanis a nemzeti identitás még rendkívül képlékeny volt, változását a forradalmi események csak még dinamikusabbá tették. A nemzetiségi polgárháborúkban nem homogén, tömbszerű csoportok, hanem eltérően gondolkodó emberek álltak egymással szemben.
Terjedelmesebb elemzés foglalkozik az 1848 előtti legfontosabb szlovák kulturális szervezettel, a Tatrínnal, amelyről eddig magyarul nem jelent meg írás, és több tanulmány ismerteti a dualizmus kori konfliktusokat, rámutatva egy regionális értelmiségi társaságon belüli nemzetiségi béke lehetőségére, valamint egy elfelejtett, hangos szóváltás tanulságaira, amely Tisza Kálmán és egy szlovák pap között zajlott a Matica Slovenská állítólagos pánszláv kapcsolatai és propagandája miatt. Ez utóbbi arra is rávilágít, hogy a dualizmus közepének Magyarországán már esély sem volt a megegyezésre, mindkét fél hajthatatlanul a a saját narratívájának a foglyává vált.
A kötet végén olvasható tanulmányok két, szintén alig ismert témáról szólnak: az egyik a legnagyobb szlovák nemzeti hős, Milan Rastislav Stefánik életrajzi forrásaira támaszkodva arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen volt Magyarországhoz fűződő viszonya, és az elismert francia csillagász miért döntött úgy 1914-ben, hogy részt vállal Csehszlovákia megalapításában.
Stefánik ugyanis közvetlenül halála után a nemzeti panteon része lett. Az emberek tudatában elsőszámú hőssé vált, a társadalom többsége pedig már a két világháború között Szlovákia szimbólumának tartotta. Megjelent a hivatalos propagandában, az iskolákban, a publicisztikákban, a népművelő munkákban, de a versekben és ünnepi beszédekben is.
A nemzeti hős idealizálásának, mitizálásának és szakralizálásának folyamata szlovák környezetben mindaddig nem látott méreteket öltött. A társadalom tudatában Stefánik mindmáig – sokszor a nemzeti szentek attribútumaival – nemzeti felszabadítóként, az „ezeréves” magyar rabságból való megváltóként van jelen. Tragikus halálának évfordulóján, május 4-én minden évben úgynevezett nemzeti zarándoklat indul a Bradlóra: sírja a nemzet szentélye és a haza oltára lett.
A kötet befejező írása a 15 halálos áldozattal járó csernovai csendőrsortűz legterjedelmesebb magyar nyelvű elemzését adja. Az írásból megtudhatjuk, hogy 1907-ben Csernován egy templomszentelés alkalmával a csendőrök a tömegbe lőttek: kilencen a helyszínen meghaltak, hatan pedig a következő napokban, számos súlyos és könnyebb sebesült is volt. Az esetet kivizsgálták, és a fegyvert használó csendőröket kitüntették, az életben maradt csernovaiak közül pedig 40 embert hatóság elleni erőszak miatt összesen 37 évnyi börtönbüntetésre ítéltek a hatályos törvények alapján (amelyek persze nem mindig állják ki a moralitás próbáját).
A tanulmánykötet borítóján látható festmény a 19. századi szlovák nemzeti mozgalom egyik legfontosabb szereplőjét, Ján Franciscit ábrázolja, s tőle származik a címben olvasható idézet is, miszerint „egész Szlovákia elfért egy tutajon”. A festményen látható még egy festmény a háttérben, amely szintén Ján Franciscit ábrázolja, 1848-ban, katonai öltözékben. Ez utóbbi ábrázolás megtalálható Dušan Kovác Szlovákia története című könyvének címlapján is. A címlapkép kettős szimbolikája egyrészt felhívja a figyelmet a szlovák és a magyar történetírás közti párbeszéd, egymás olvasásának, bírálatánank szükségességére, másrészt utal a könyv szemléletbeli váltására: a katonai ruhás Francisci háttérbe szorul a polgári ruhás Francisci mögött, éppúgy, ahogy a könyvben az eseménytörténet a társadalomtörténet mögött.
Demmel József a magyar történetírás egyik fehér foltjának felismerésével, a magyarországi szlovák nemzetiségi küzdelmek és társadalmi bázisuk történeti elemzésével egyúttal közös pontot is talált a magyar és a szlovák történetírás részére.
Demmel József: „Egész Szlovákia elfért egy tutajon…”. című könyvet a Kalligram Könyv- és Lapkiadó adta ki Pozsonyban.
Felvidék Ma, Múlt-Kor
