Mielőtt beléptünk volna az Európai Unióba, azt hallottuk, a döntésnek nincs alternatívája. De azt is mondták és nem is kevesen , hogy 2004 után javul a sorsa a Kárpát-medencében élő magyarságnak. Aztán előbb a délvidéki magyarokért kellett aggódnunk, majd a felvidékiekért tesszük ugyanezt. És nincs vége. – Erős belső motiváció szükséges ahhoz, hogy valaki egy témában kutatásokba fogjon, s ez számomra adott volt, hiszen a Vajdaságban, Szabadka mellett, Bácskossuthfalván születtem – indokolta érdeklődését az etnikai jellegű konfliktusok természetrajza iránt Bordás Sándor. A szerb atrocitásokat és a polgárháború emberi történéseit mondhatni első kézből tapasztaltam, hiszen bár én a budapesti egyetem után Csehszlovákiába nősültem és Ausztriában is éltem , szüleim és a barátaim a tartományban maradtak. Kutatni kezdtem a hátterét, az okokat, hogy mi vezetett Jugoszlávia széthullásához, a háborúhoz.
– Mire jutott mostanáig?
Velem együtt több szakember, pszichológus, etnopszichológus és politikai pszichiáter is úgy vélekedik, hogy a konfliktus valójában nem volt más, mint a szerbeknek egy hatszáz évvel korábban bekövetkezett traumára adott válasza. A szerbekben 1989-ben Milosevics mobilizálta az érzést, hogy eljött a visszavágás ideje. Ők ugyanis a mai napig úgy tekintik, hogy a koszovói albánok valójában a törökök leszármazottai, s korábban nem volt rá lehetőség, hogy a rigómezei csatáért revánsot vegyenek. Ehhez kellett az is, hogy a Szerb Tudományos Akadémia meghirdette Nagy Szerbia doktrínáját. A szerbek kommunikációjában, szocializációs folyamataiban felbukkant a hatszáz évvel korábbi kudarc megváltoztatásának lehetősége.
– Tehát ez lélektani ok. Szlovákiában is nyilván van ilyen. Milyen atrocitások érték a szlovákokat a magyarok részéről?
– Megvizsgáltam: azt lehet mondani, 1848-ban a szlovákok még Kossuth mellett harcoltak, ám 1861 az a dátum, amikor az első atrocitás történik, amikor a magyar kormány nem engedte meg, hogy létrehozzák Észak-Szlovákiában az autonómiát. Ezután következett a Lex Apponyi 1907-ben, amikor mindenkinek meg kellett tanulnia magyarul, és bezárták a szlovák iskolákat, s beindult az elmagyarosítás folyamata, amely egészen 1918-ig, Csehszlovákia megalakulásáig tartott. A szlovákságnak az 1800-as évektől visszamenően nincs történelmi bizonyítéka, adata, olyan, mintha nem is léteztek volna annak ellenére, hogy ezeréves múltról beszélnek. A szlovák nép generációi egymásnak adták tovább a magyarok elnyomó magatartásának képét, s ennek hatása, úgy tűnik, most tör a felszínre. Az 1989-es változások során Szlovákia elég gyorsan elvált Csehországtól, s Szlovákia 1992-es létrehozása után hullámzó magyarellenes nacionalizmussal találkozunk.
– A szélsőséges kijelentésektől a demokratának mondott szlovák vezetők sem határolódnak el. Mit jelent ez?
– Azt, hogy nagy vonalakban egyetértenek azokkal a törekvésekkel, amit a szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Párt akar vagy tesz. Ehhez asszisztál a Fico-féle baloldalról jövő nacionalizmus.
– Igen, de mindezzel szembe lehet állítani a felvidéki, sőt, az anyaországi magyarság sérelmeit. Hiszen negyven évig internacionalizmus, húsz évig liberalizmus volt, s lényegében igény formálódott a nacionalizmusra magyar oldalon is…
– Pontosan. De az a kollektív nemzeti öntudat, amely fontos lenne, s ami megtalálható a szlovákokban és a szerbekben, a magyaroknál hiányzik. Annak ellenére, hogy mi is rengeteg sérelmet éltünk át: elég csak Trianont vagy 1956-ot említeni.
– Mi a legfontosabb különbség a három említett nép nacionalizmusa között?
– A szlovák és a szerb kultúra kollektivizmusra enged következtetni, amíg a magyar nagyon erősen individualista. Az egyénieskedés előretörésének pedig az a következménye, hogy az egyén nem a közösség szempontjai szerint gondolkodik. Az éles szlovák nacionalista hangot az észak-szlovákok adják, akik máig nagyon erős kollektivizmusban élnek. Ez a gondolkodás határozza meg a történelmi sérelmekhez való viszonyulást, mert ők kollektív módon próbálnak revánsot venni. Nálunk ez hiányzik.
– Miért van az, hogy a szlovákok elfogadnak, sőt, helyenként istenítenek olyan erősen kétes értékű politikusokat, mint Meciar, Fico vagy Jan Slota?
– Mert nem volt olyan vezéregyéniségük, mint például egy nagy király, akire felnézhettek volna. Ez nekik nem adatott meg. A szlovákok önmagukat keresik, de nem úgy, hogy kutatják a saját értékeiket, hanem elutasítják a másokét, s a magyarok jelentik az ellenségképet. Legújabban például egy Jánosik nevű betyárból, lényegében egy felakasztott köztörvényes bűnözőből csinálnak hőst. Mintha a magyar miniszterelnök azt mondaná, egy elítélt bakonyi betyár a példaképe. Slota már azt állítja, Szent István nem is beszélt magyarul, s arról mindenki tud, hogy Sólyom László köztársasági elnököt be sem engedték a szoboravatásra. Revánsként indult a folyamat, de azt már túlhaladta. Ez már agresszivitás.
– Mi lehet ennek a vége? Egy fegyveres összeütközés?
– A pszichológiai és szociológiai felmérések alapján ez nem valószínű, de ha külső nagyhatalmi tényezők törésvonalat találnak, kihasználhatják azt, s akkor – ez az én összeesküvés-elméletem – el lehet jutni a fegyveres konfliktusig. Talán Szlovákia trójai faló az unióban, hogy ne jöhessen létre az erős Egyesült Európai Államok, amely már saját alkotmányával, nyelvével, hadseregével, rendőrségével és hivatalrendszerével komoly vetélytársa lehet más nagyhatalmaknak.
– Tehát nem kizárható, hogy a háttérben külföldi titkosszolgálatok ügynökei is provokálnak, keverik az etnikai kártyát.
– Ezt fel lehet tételezni. Tény, hogy a térségben a legmélyebb törésvonal a magyarok és a szlovákok között van.
Bordás Sándor – Főiskolai tanár, Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár. Egyetemi adjunktus, Selye János Egyetem, Komárom, Szlovákia
Etnikai konfliktusok megoldása című program kidolgozása, konfliktusmegoldó tréningek vezetése hazánkban és Szlovákiában, diszkriminációellenes tréningek vezetése, etnikai konfliktusok kommunikációs és lélektani hátterének kutatása
Nyitott Európáért Díj, Pozsony
Felvidék Ma, fmh
