A nyelv egyik legféltettebb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek

(Videóval kiegészítve) Mézes Rudolf, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége elnökének felszólalása a 2009. szeptember 1-én, a dunaszerdahelyi nagygyűlésen.

„A nyelv egyik legféltettebb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek.”
Hogy ki mondta ezt tisztelt jelenlévők? A magyar nyelv egyik legkiválóbb ismerője, az elveiért börtönöket megjárt nagy írónk, a reformkor egyik vezéralakja, Kazinczy Ferenc.

Születésének 250. évfordulója alkalmából a 2009-es év a magyarság körében a magyar nyelv évévé lett nyilvánítva.

Az egész világon rendezvények sokaságán szólnak a szónokok, a tudósok, a szakemberek nyelvünk szépségéről, de ezzel nem a többi nemzet nyelvét, annak szépségét, értékeit kívánják csorbítani.
A két évszázaddal ezelőtt a magyar irodalomban kezdődő reformkor egyik további jelentős személyisége, Bessenyei György többek között papírra vetette, hogy „..Soha a Földnek golyóbisán egyetlen nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, míg a tudományokat a maga nyelvébe be nem vonta. Minden nemzet a maga nyelvén tudós…”

Mintha valami hasonlót hirdetett volna a „népek tanítója”, Comenius, vagy ahogy itt ismerik Ján Amos Komenský. Születésének napját hazánkban a pedagógusok napjává tették, de tanairól úgy látszik a többségi nemzet, előszeretettel feledkezik meg.
A reformkort említve eszünkbe jut az is, hogy valahol akkor a nemzet ébresztők, majd nyomukban a nyelvújítók kezdték végezni munkájukat. Kései utódaik ma „ószlovákokról” papolnak és szerzik tudományos körökből jó pénzen, jó pénzért a hamis tanokat támogatókat, a hívek pedig beállnak mögéjük, tódulnak utánuk. A hamis vezetők nagyon jól tudják, hogy a sokszor ismételt hazugság előbb-utóbb igazsággá válik.
Alig valamivel több mint három esztendővel ezelőtt, 2006. augusztusában a jelenlegi Szlovák Kormány összetételének kihirdetésekor a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének küldöttségével Budapestről hazafelé utazván a komáromi Erzsébet-hídon beindultak telefonjaink és a kérdések özönét zúdították ránk: Mi lesz velünk? Mi vár ránk? Össze tudunk-e újból fogni? Mikor kezdjük a tiltakozásokat? és még sok hasonló. Gondolom az archívumokban bizonyos helyeken jól őrzik ezeket az üzeneteket is.

És nem kellett sokat várni. Hamarosan elcsattantak az első pofonok, jött a magyar verések sora. Állítólag nem szervezetten. Majd az ország vezetése jogfolytonosságot ígérve először a jövedelemadóról szóló úgynevezett 2 %-os törvényt, a következő év karácsonyán, a társulási törvényt, majd újabb esztendő múltán az államnyelvtörvényt kívánta módosítani. Az első kettőt összállami kiállásnak köszönhetően nem tudták megvalósítani, de az államnyelvtörvény elleni harcban már csak kevesen mertek kiállni mellettünk.

Ma jogainkért, nyelvünkért emeljük fel Dunaszerdahelyen szavunkat és szerte a világon támogató rendezvények seregén szólnak a józanul gondolkodók érdekünkben.

Tizennégy évvel ezelőtt az iskolák padjait töltöttük meg mi szülők felnőttek, majd másnap gyerekeink boldog zsivaja helyett némaság honolt az üres tantermekben Szlovákia szerte. Akkor iskoláinkat, jövőnket védelmezve választottuk a polgári engedetlenségnek ezen formáit.

Akkor a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 460/192. sz. törvénye 32. cikkelye szerint jártunk el, és e szerint járunk el ma is. Ez a cikkely többek között kimondja, hogy a polgároknak joguk van az ellenállásra mindenkivel szemben, aki eltávolítaná az alapvető emberi és szabadság jogok demokratikus rendjét, ha az alkotmányos szervek tevékenysége és törvényes eszközök hatékony alkalmazása nem lehetséges.

Ez a helyzet sajnos nálunk most fenn áll. Az ország fő méltóságai az ország adófizető polgárainak jelentős része ellen fejtik ki tevékenységüket.

23/91. szám alatt fogadta el a Nemzeti Tanács az Alapvető szabadság és emberi jogok okmányát, mely az első fejezet első cikkelyében biztosítja, hogy az emberek egyenlők szabadságukban, méltóságukban, jogaikban, majd kimondja, hogy az alapvető emberi és szabadságjogok megvonhatatlanok, elidegeníthetetlenek, elévülhetetlenek, megszüntethetetlenek.

Nos, ezek az alapvető feltételek ma, Európa ezen részén, ezen országában, mely a mi hazánk is nincsenek biztosítva, enyhén mondva csorbát szenvednek.

A 270/95. számú államnyelvtörvény módosítása szerényen szólva diszkriminálja a magyar kisebbséget.

Sérül a 160/98 számú, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló nemzetközi egyezmény is.

Nem adottak a feltételek a Szlovák és a Magyar Köztársaság között 1995. március 19-én megkötött jó szomszédságról és baráti együttműködésről szóló szerződésben lefektetett, főleg a szerződés 15. cikkelyében foglaltak teljesítésére.

Tisztelt Jelenlévők!

Sokan vagyunk. Elegen? Sok a hiányzó. Vannak, akik felülről figyelnek. A tíz egynéhány évvel ezelőtt velünk együtt harcolók közül sokan idő előtt távoztak. Köszönjük, amit a felvidéki magyarság érdekében tettek. (Van Felvidék, van Kárpát-medence? Egyesek szerint nem létezik ez a fogalom.)

Köszönjük az értünk, ügyünkért történt kiállást többek közt Agócs Bélának, Kiss Miskának, Komlóssy Zsoltnak, Noszek Ferecnek és sok egykori harcostársunknak, aki ma nem lehet már velünk. Tisztelet emléküknek!

Tisztelt Jelenlévők!

Sokan vagyunk és kívánom, hogy mindig sokan és elegen legyünk. A „legnagyobb magyar” Széchenyi István mondta, hogy „…egynek minden feladat nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.”

Többen ingadoznak. Nem tudatosítják azt az örök érvényű igazságot, mely szerint, „..ha ketten vitatkoznak egy ügyön és megegyeznek, akkor három győztes van. Ők ketten és az ügy. De ha nem egyeznek meg, akkor a vesztes is három. Ők ketten és az ügy.” Most a jövőnk az ügy és ezen vitatkozni felelőtlenség, mert csak ellenfeleink malmára hajtjuk vele a vizet.

Az 1995-ben elfogadott államnyelvtörvény módosítása, az abból felénk szlovákiai magyarok ellen irányuló jogsértések azok, melyek ideszólítottak minket, s ezen sérelmek miatt áll ki mellettünk a világ magyarsága. De kiáll-e mellettünk nagy hazánk, Európa, az Európai Unió, az Európa Parlament, s annak intézményei?

Amíg magunk nem fogadjuk el anyanyelvünk másodrendűségét valló szemléletet és rendelkezéseket, egy Szlovákiánál erősebb állam sem lenne képes ilyen törvényt félmilliós nemzeti kisebbségére ráerőltetni. Tudatosítanunk kell, hogy végső soron saját ellenállásunk erejétől és elszántságunk mértékétől függ, hogy a nemzetközi szervezetek milyen határozottsággal állnak ki mellettünk.

Ne feledjük a „haza bölcsének” Deák Ferencnek a szavait: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszaadhatják. De amiről a nemzet félve a megpróbáltatásoktól önként lemond, annak visszaszerzése nehéz, s felettébb kétséges.”

Másfél évtized után újból viharfelhők gyűlnek felettünk. Akkor az ország és a világ demokratikus józanul gondolkodó részének köszönhetően harcunkat sikerrel vívtuk, győzelemre vittük. A győzelem ízét jelenleg mások ízlelgetik, gyümölcsét mások fogyasztják.

Tudjuk, hogy haza csak ott van, ahol jog is van. Ezért úgy kell munkánkat végezni, hogy megtalálhassuk az otthont a hazában, a hazát a szülőföldön. Azon kell munkálkodnunk, hogy a szülőföldünk, ahová őseinket a gólya, s nem a vonat hozta, igazi hazánk legyen.
Kazinczyval kezdtem, s vele zárnám beszédemet. Az ő jelmondata vezérelje mindennapi cselekedeteinket. Nagyon rövid. Könnyű megjegyezni: „Jót, jól!”

És ha néha gond, probléma adódik, minket akkor ösztönözzön Liszt Ferenc üzenete, mely szerint „Mit árt, ha mások elrontják dolgunkat, az a fontos, hogy mi jól csináljuk!”

S mivel hamarosan újból ének következik Sütő András szavaival búcsúzom.

„Amíg egy nép énekel, messzire hallatszik, hogy létezik.”

Mézes Rudolf, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének elnöke

Kapcsolódó írás:
A dunaszerdahelyi nagygyűlés összefoglalója