Az Ifjú Szivek együttes október 13-án sikeres előadást tartott a kassai diákok számára, Rendhagyó történelemóra címmel. A műsort Novák Ferenc (Tata), nemzetközi hírű és népszerű koreográfus, rendező, színházszervező, az egykori budapesti Honvéd Együttes spiritus rectora vezette.
Fontos ez a műsor azért is, mert áttekintést nyújt és európai összefüggésrendszerbe ágyazza a magyar népi táncot, felvillantva annak kapcsolódását az udvari táncokhoz és a többi nép tánckultúrájához. Tata látomásában nincs helye az olyan meddő és provokatív kérdéseknek, hogy ki kitől vette át ezt, vagy azt a táncot, hiszen az az európai táncdivatok ilyen-olyan egyéni és művészi visszatükröződése.
Novák Ferenc, a Tata
Hogy a magyarság milyen tánckultúrával rendelkezhetett a keresztyénség felvétele előtt, erre vonatkozóan legfeljebb sejtéseink lehetnek. A nagy cezúrát a keresztyénség felvétele jelentette, ami a korábbi táncművészetünket eltörölte. Legrégebbi táncaink így a körtáncok, melyek főleg a Balkánon, pontosabban azokon a területeken maradtak fenn, amelyeket a török szállt meg. Ez a határ valódi vasfüggönyként működött, s így az újabb európai divatok nem gyakoroltak rá hatást. Ilyen formában maradt meg a csángóknál is. Ezek a táncok legfeljebb annyiban módosultak, hogy néha a kört megszakították. Így alakult ki a karikázó. Ezek leánytáncokként éltek tovább. Találunk ilyeneket a cseheknél és szlovákoknál is.
A fegyvertáncok viszont nyilván abból az igényből születtek, hogy a fegyvert forgató katonáknak gyakorolniuk kellett. Főleg erős csuklóra volt szükségük. Azonban a mindennapi gyakorlás rutinját valamilyen módon érdekessé, vagy éppen élvezetessé kellett tenni, s itt segített a tánc. A zene az unalmat elűzte s még lehetőség nyílott a virtus fitogtatására, ami egyfajta versenyszellemet vitt a gyakorlatba.
A kardkovács cigányok mesterségüknél fogva is vonzódtak e fegyverekhez, azonban kardot nem hordhattak. Így azt a bot pótolta. Ők őrizték meg a botolótáncokban az egykori fegyvertáncok fortélyait. Érdekes, hogy ezeknél érvényesül egyedül a 6/8-os, vagy a cigányoknál a ¾-es ritmus, mely a keringő alapritmusa is.
A 14. sz.-ban azután egy forradalmi táncforma hódítja meg Európát: a salterella, vagyis az ugróstánc, mely már nem annyira kötött forma, tág teret enged az egyéni lehetőségek, a rögtönzés előtt. De ami benne az igazi újdonság: ez már párostánc. Ez a reneszánsz műfaja. Csak Erdélybe tör be, a többi török megszállta területre nem. És még egy fontos változás kíséri. Ezeket a táncokat már vonóshangszereken játsszák. A hegedűk cifrázni tudják az alapdallamot, s a brácsa meg a bőgő ritmust tud szolgáltatni alája. Egyik virtuóz formája Kalotaszegen őrződött meg. A táncosok „csipkézik lábukkal a levegőt”. Ennek egyik változata a tapsos, mely a románok körében őrződött meg. Az ugrós továbbfejlődése a legényes.
Az ellenreformáció művészete a barokk lett, mely külsőségeivel vissza kívánta hódítani a protestánsokat. Ekkor alakul ki a forgós tánc.
S ezzel érdekes módon lezárul az európai divatok tánckultúrájának hódítása. 1715 után a táncok, mint a verbunk és a csárdás, már idehaza keletkeznek. Ez a kor hozza magával a katonafogást. A tánccal egybekötött verbuválás célja az volt, hogy a magyar parasztlegényeket katonai szolgálatra toborozza. Ehhez járult a muzsika s az ingyen ital. Ha valaki jókedvében azután felcsapott kapotának, akár 12 évet is szolgálhatott. A toborzás idővel letűnt, de a táncforma maradt.
A csárdás szavunkat 1843-ban írták le először. Ez volt az a tánc, amit a csárdában járnak. 1920-tól 40.000 magyar filmfelvétel őrzi az egykori táncosok tudományát. Egyedülálló ez a gyűjtemény egész Európában. Akiket a legelején örökítettek meg, azok táncolni 1880 körül tanultak. Ezek a táncok erősen kötődtek a reformkorhoz és a forradalom után is az ellenállás formáinak számítottak. A korabeli értelmiségi réteg ezt kiáltotta ki magyaros táncnak, s elvárta a zeneszerzőktől, hogy ilyeneket komponáljanak. Akkoriban már tánctanárok járták az országot és tanították a fiatalokat e táncokra. A sarkantyú is ekkor jött divatba.
Ezután még itt-ott a polka hódított, de valójában a népi tánckultúra fejlődése ezzel lezárult.
E rendhagyó történelemóra azt sugallta, hogy nemcsak a különböző vidékek néptáncai és hagyományai kapcsolódnak egymáshoz elválaszthatatlanul, hanem arra is, hogy a különböző népek kultúrájában milyen sok közös, szervesen összetartozó vonás van. Ezért sem szabad egymástól elszakítani népeket és kultúrákat. A színpadon megelevenedő táncok erre is figyelmeztettek, amelyek koreográfusa Hégli Dusán volt.
Felvidék Ma, szöveg és fotók: Balassa Zoltán
Az Ifjú Szivek rendhagyó történelemórája
