Az óvárosrészek megsemmisítésének a tervét 1969-ben határozták el hivatalosan, noha maga az ötlet korábban keletkezhetett, valószínűleg már 1962 tájékán felmerülhetett a belváros átépítésének gondolata (talán némileg másként).
Az első nagyszabású bontások és építkezések 1962-ben történtek: ekkor bontották le a Partizán tér (a Kispást) egy részét. 1960 és 1973 között Rimaszombatban számos új létesítményt építettek – „soha nem látott iramban”, ahogy ezt hivatalosan prezentálták –, többek közt a Pionír utcai lakótelepet, a diákotthont, a fogyasztási szövetkezetek irodaházait, a Magasépítő Vállalat irodaházát, a Járási Építővállalat irodaházát, a Rima lakótelepet, a cukorgyárat és a sörgyárat, a nyomdát, de az 1969 előtti hatalmi szerv nem rombolt: kihasználatlan, szabad területre építtetett a város szélén, kibővítve ezzel a belterületet.
Először 1970-ben, a Gemerské zvestiben, illetve a Gömöri Hírlapban írtak az új tervezetről. (A Gömöri Hírlap magyar nyelvű mutációja volt a Gemerské zvestinek, ugyanazt tartalmazta, fordították.) Kezdték felkészíteni a lakosságot a változásokra, pontosabban az úgynevezett „modernség”, a szocialista életmód elfogadására, ami azt jelentette: beton, panel, szürkeség, szögletesség. Ekkorra a helyi politikában is lezajlottak a fentebbről megkövetelt normalizációs folyamatok: a tisztségből való leváltások, a pártból való kizárások, a munkahelyről való elbocsájtások, s az új járási és városi vezetés a megfelelő, a párt irányelveihez feltétlenül hű emberekkel akadálytalanul nekilendülhetett a kitűzött feladatok ötéves tervekbeni megvalósításához. Rimaszombatot, az akkor 14 617 lakosú polgári várost, rövid idő alatt panellakás-építéssel harmincezressé kívánták felfejleszteni a történelmi városrészek és a régi temetők megsemmisítésének fejében. Megemlítendő: a város lakosságának a száma 2009-ben sem éri el a harmincezer főt, mi több, csökkenő tendenciát mutat.
A lebontásra ítélt területen az emberek kivétel nélkül családi házakban éltek, számukra a változás a családi fészek elhagyását jelentette, ami maradandó törést okozott sokak életében. Akik nem óhajtottak panellakásba költözni és volt egyéb lehetőségük, éltek vele – ami azt jelentette, elköltöztek Rimaszombatból. Akiknek nem volt más lehetőségük, főként az idősebbeknek, panellakásba kényszerültek, miáltal részben vagy teljesen megváltozott az addigi életmódjuk. A panellakásokba nem csupán a családi házukat elvesztett rimaszombatiakat helyezték el, hanem a járás többi részéről ideköltözni vágyókat is. Köztudott tény volt Rimaszombatban, hogy például az iskolákban sok olyan pedagógus tanított, aki nem a városban lakott, hanem a közeli falvak valamelyikében; a pártapparátusban, a hivatalokban, a katonai parancsnokságon, a rendőrségen és egyebütt foglalkoztattak olyanokat, akik másutt laktak. Többségük aztán családostól rimaszombati lakos (és mellesleg „hálából” párttag) lett, a gyermekeik itt nőttek fel, ide jártak általános és középiskolába.
A „Družba” utca, a korábbi Hodža, illetve Szíjjártó utca felső szakaszának bontása. Háttérben a tanonciskola a Jánošík utca vonalán. (Archív felvétel)
Felettébb érdekes mozzanata a járásbeli normalizáció kezdeti időszakának, hogy 1969 decemberében a helybéli szlovák többségű politikai hatalom magyar embert nevezett ki a város élére, ami a Husák-féle normalizációs korszakban ellentmond önmagának. Miért pont magyar embert kellett erre a posztra kinevezni 1969-ben, ha például szinte valamennyi vállalat igazgatója szlovák volt vagy lett? Lenner Egont ugyanis kiemelték az iskolaigazgatói székéből és beültették a városi nemzeti bizottság elnöki székébe. A rimaszombati magyarok akkortájt, 1969 után büszkék voltak arra, hogy „végre” magyar nemzetiségű, tősgyökeres rimaszombati a város első embere. Lenner Egon, míg betöltötte a posztját, következetesen ragaszkodott a kétnyelvűség fenntartásához; Rimaszombatban a kétnyelvűség 1979 után kopott meg, majd tűnt el az 1980-as évekre.
1971 augusztusában a helyi hatalom nagyszabású ünnepségekkel: soha nem látott erőfitogtató felvonulással, szabadtéri kiállításokkal, vásárral, konferenciákkal, kulturális rendezvényekkel, futballmérkőzésekkel és egyebekkel megemlékezett Rimaszombat fennállásának hétszázadik évfordulójáról, aztán 1973-ban, egy évvel az új városrendezési terv jóváhagyása előtt (!), gőzerővel nekiláttak Rimaszombat újjáépítésének azzal a nyílt céllal, hogy a hétszáz éves város kapjon modern arculatot, épüljön át (szovjet mintára) szocialista típusú várossá.
Ebből az alkalomból a Gemerská vlastivedná spoločnosť (Gömöri Honismereti Társulás) 1973-ban kiadta Július Bolfík: Rimavská Sobota című könyvét, amely az akkori szellemben mutatja be a város gazdasági fejlődését, történelmét, kultúráját, szülötteit. A könyv érdekessége, hogy a rezümé – tartalom-összefoglaló – olvasható benne oroszul és magyarul. (Valamennyi korabeli „propagandakönyv” tartalmazta a két- vagy többnyelvű – orosz, magyar, esetleg német – kivonatot.) A szöveg recenzióját, ahogy az a könyv elején olvasható, Szlovákia Kommunista Pártja Járási Bizottságának irányítása mellett végezték. Valószínűsíthető: az 1973-as megjelenés sem véletlen.
Nos, ez az újjáépítés abban különbözött az megszokottól, hogy ennek okán lerombolták azt is, amit talán nem kellett volna lerombolniuk. A hasonló nagyságú csehországi városokban, például amelyeket bejártam: Kolínban, Kutná Horán, Písekben, Táborban a panelnegyedeket a belvároson kívülre építették, meghagyván az óvárost, vagy annak a legnagyobb részét, amelyet fokozatosan helyreállítottak, s napjainkban vonzza a látogatókat romantikus küllemével és történelmi hangulatával.
Rimaszombatban a rombolás folyamata egészen 1990-ig tartott. 1986-ban a zsinagóga esett áldozatul a városrombolásnak (a véletlennek köszönhetően láthattam az épület megsemmisítését), nem volt zsidó közössége a városnak, amelyik megvédte volna. 1989-ben a peremvárosi (tamásfalvai) temető melletti ligetet planírozták el, benne egy tiszta vizű forrással, s még maradt idő és alkalom a Városkert, az egykori Széchenyi-kert egyedi elrendezésű, mintegy két méter magasságú elősövényeinek a kiirtására. Ezt az új polgármester hagyta jóvá a képviselők előzetes megkérdezése nélkül; utólag persze beszámolt róla. Okként kitalálták, hogy azért kellett átláthatóvá tenni a parkot, nehogy megtámadjanak esetleg ott valakit. A durva beavatkozást azonban az indokolta, hogy ne kelljen a közterület-fenntartónak bíbelődnie a gondozást igénylő magas sövénnyel: egyszerűbbnek mutatkozott, ha azt egy másik céggel kiirtatják átalakítás okán. A Széchenyi-kertet 1824-ben hozták létre, ilyennel akkoriban kevés város dicsekedhetett. Napjainkra a Városkert elvesztette az arculatát, egy silány parkká vált.
Amennyiben nem következik be 1989-ben a nagypolitikában a rendszerváltás, a rombolás minden bizonnyal folytatódott volna tovább, hisz például Tamásfalva területén csupán az 1-es számú Nyugat lakótelep épült meg, a 2-es (a temető helyén) és a 3-as számú megépítése még váratott magára, de közbeszólt a rendszer bukása.
Felvidék Ma, Csordás János
