A hétvégén két hírre, kaptam fel a fejemet, amelyek a Csallóköz alatt meghúzódó, Közép-Európa legnagyobb ivóvízkészletével vannak összefüggésben. Élénken emlékszem még első csallóközi élményemre, amikor a hetvenes évek derekán a pozsonyeperjesi úttörőtáborban szálltunk meg a magyar tanítók énekkara egyik fellépése és próbái során.
Az ebédszünetben, az üléstől elzsibbadt végtagjainkat focizással próbáltuk felfrissíteni. Augusztus vége volt, a nap még keményen tüzelt. Alig játszottunk tíz percet, már mindenki ivóvíz után futott. Én a pálya közeli artézi kút vízcsapjához szaladtam. Nagyot kortyoltam a kicsurranó csap vizéből, de abban a pillanatban ki is köptem. Mintha kőolajat ittam volna, bűzzel és rossz ízzel telt meg az orrom és a szám. Ijedtemben kétségbeesetten kiáltottam fel: „Te jó ég, itt már a kútból is nafta folyik!”
A hírek kapcsán ezek az emlékek leptek el, és újra megtelt az orrom és a szám elviselhetetlen, undorító ízzel és bűzzel. (Ezt a bűzt csak kipufogógázként tudom „illatnak” tartani.) A szagok és ízek mellett felötlöttek bennem élmények az autóakkumulátorokról is. A kénsav és az ólom! Télidőben, ahogy a lemerült alkatrészt feltöltésre ki kellett szerelnem a Škoda autóm hátsó ülése alatt megbújó szűk rekeszből, a kis szellőzőlyukon át a sav – minden óvatosságom ellenére – kiloccsant a cipőmre, ruhámra, pillanatok alatt átégette mindkettőt. Nem ismertem még a sav égető fájdalmát, ezért hóval próbáltam hűteni a sajgó sebeimet. De sem az, sem a napraforgóolaj nem segített. Még nagyobb lett a felület, amit a sav felégetett a bőrömön. Később már csak kesztyűben mertem hozzányúlni, és előtte, kidobásra ítélt nadrágomba, ingembe öltöztem, s mint a hímes tojást emelem ki a helyéről. Ügyelve, nehogy kifröccsenjen egy cseppje is a savnak. A lemerült, kidobásra ítélt akkumulátort meg inkább a szervizre bízom, cserélje le és likvidálja mérgező elemeit.
Számomra a kőolaj és az ólom is veszélyes szennyező anyag, amely az éltető vízre és közvetve az emberre (állatra, növényre) is káros. Nem tudok különbséget tenni a kettő között, melyik veszélyesebb, ha szétfolyik, és a talajba jut. Azt viszont tudom – sok fát ültettem a Csallóközben –, hogy a itt termőtalaj alig néhány deciméter vastagságú, alatta homok és kavicsréteg következik. Könnyen átereszti a kőolaj-származékot, a savat, az ólommal és más káros szerves anyaggal fertőzött oldatot, amely így zavartalanul egészen a drága vízkészletekig juthat. Kóstoltam már a csallóközi olaj ízű vizet. Köszönöm, nem kérek belőle. És nem akarom ezt az élményt átélni a kénsav, vagy az ólom ízű vízzel sem. Különösen rémít, mert egyik barátunkat, egy fiatal pozsonyi pedagógust, ennek következtében veszítettünk el. A basszus szólam egyik legkiválóbb tagja volt, gyönyörű, oroszos basszushanggal áldotta meg a teremtő. A katonai szolgálata alatt éjjel a poharába a vízhez kénsavat öntöttek, és reggel abba ivott bele. A durva tréfa az életébe került. Az eset után néhány évre, gégerákban hunyt el. Emléke mély seb a mi lelkünkben is, de a családját, fájdalmas, pótolhatatlan veszteség érte. Akarunk-e hasonló eseteket Egyházkarcsán, vagy bárhol a Csallóközben? Biztos, hogy nem!
Számomra ezért érthetetlen, hogy a szlovák környezetvédelmi minisztérium zöld utat adott az Egyházkarcsán felépülő osztrák Banner Baterien cégnek az akkumulátorgyár felépítésére.
Ki áll e mögött? Csak nem a Most-Híd vállalkozói? Mert akkor, Pozsonyból az osztrák Schwechat olajfinomítójába irányuló olajvezeték Csallóköz vízkészletei fölött történő megépítése elleni tiltakozás csak szemfényvesztés, amellyel az egyházkarcsai akkumulátorgyár felépítéséről kívánják elterelni a figyelmet.
Építsék fel ott, ahol a talaj kötött – van szikla, vagy agyagréteg –, óvintézkedések mellett, hogy baleset esetén a káros oldatok a réteg alatti vízerekhez ne jussanak el.
Felvidék Ma, Debrődi D. Géza
