Füleken, a szlovákiai, zömmel magyarok lakta városban él Molnár Péter hangszerjavító és -készítő. Utóbbi mesterséget rajta kívül csak egy pozsonyi mester űzi az egész országban. Aprócska műhelye – és tudása jó része is – nagyapai örökség.
Boszniai a juharfa, tátrai a fenyő – ez a két fafaj adja a hegedű és a brácsa fő alapanyagát. De indiai ébenfa és cseh kisipari alkatrészek, mongol lószőr, osztrák manufaktúrában készült hegedűhúr is van itt; a készlet kiegészül vagy tucatnyi, olaszországi és trópusi származású természetes lakkal, kencével, pácoló anyaggal.
A szerszámok java német és osztrák, de akad japán, meg olyan is, amelyik a mester saját ötlete alapján készült. A falakon Londonból rendelt hangszertervrajzok függnek, a vegyszeres üvegeken szlovák a felirat, a tengerentúli megrendelőkről meg még csak szó sem esett. Mindez – jóformán a fél Földgolyóra kiterjedő szerszám- és alapanyag-szükséglet, valamint megrendelői kör – békésen elfér Molnár Péter műhelyében, illetve nem is túl nagy munkaasztalán.
– Miért jobb hangszernek a bosnyák juhar, mint a másfelé termő?
– Kizárólag olyan faanyag felel meg, amely a tengerszint feletti legalább ezer méteres magasságból és árnyékos, északi oldalból származik.
Akkor a legsűrűbbek a szövetei, akkor a legkeményebb. Fontos, hogy a talajnak magas legyen a kalciumtartalma, attól lesz fehér színű, ami jól pácolható. A fa erezetétől – mi úgy mondjuk, hogy habos juhar – szép csíkozott lesz a hegedű, a brácsa háta. A boszniai faanyag minden, a hangszerkészítő szempontjából fontos követelménynek megfelel. Egyébként a hegedűnek a háta és a pereme juhar, a teteje pedig fenyő.
A bosnyák fenyő is jó, akárcsak a nyugat-tátrai. Az a fő, hogy görcsmentes legyen!
Molnár Péter elővesz néhány, a laikus szemében gyalult deszkának tűnő fadarabot, és megkocogtatja.
– Már ilyenkor hallom, hogy fog szólni hegedű korában – jegyzi meg mosolyogva. – Minden fának van egyfajta alaphangja. Az anyagot felhasználás előtt szárítom és pihentetem, legalább öt évig. Minél régebbi a fa, annál jobb! Nagyon régi darabjaim is vannak, azok még a nagyapámról maradtak rám. Ő is hangszerkészítő volt, mellette tanultam a mesterséget egészen kicsi koromtól, de iskolát is végeztem, Zólyomban.
– Mennyi idő alatt lesz a fadarabból hegedű?
– Hangszerjavítással is foglalkozom, amelyre sok idő elmegy, különben egy hónap elég lenne rá. Az alkatrészek egy részét, a húrt, a kulcsokat, a fogólapokat készen veszem. Utóbbi céljára az ébenfa a legjobb, lakkozni sem kell, fel lehet csiszolni tükörfényesre. Indiában gyártanak ilyen alkatrészeket, de hozzám Németországból kerül. A javításra váró hangszerek egy részét is onnan hozza-viszi a futárszolgálat…
– Mennyibe kerül egy új hegedű?
– Nálam 1350-1400 euró – durván 365-380 ezer forintnak megfelelő összeg -, de minél idősebb, tapasztaltabb, híresebb egy készítő, úgy emelkedik a munkája értéke. Az ismertebb mesterek hegedűi tízezer euró felett kelnek el. Nekem Kanadába került a legtöbb hangszerem, de nemrég Magyarországra is vittek kettőt. Német- és Csehországban, Szlovákiában is játszanak a hegedűimen, a brácsáimon. A vonót is én magam készítem ám, eredeti mongol lószőrt használok hozzájuk, az a legjobb! A közelmúltban hallottam, hogy a mongolok olyan nagyra becsülik a lovaikat, hogy csak az elhullott állatok farkát vágják le…
– Stradivari hegedűi a szakértők szerint a rajta lévő lakk apró repedései miatt szólnak olyan szépen.
– Igen, és azt is olvastam, hogy az ő idejében hűvösebb volt az éghajlat, a különféle gyantákból, növényi olajokból pedig jobb minőségű lakkokat készítettek. Azt mi már nemigen tudjuk utánozni…
Megszagoljuk az egyik sötét zöld folyadékot: levendulaolaj az oldószere, szantálfa gyantája adja színét, illatát – igen kellemes így együtt.
– Játszik is a hangszerein?
– Egy kicsit. Hangolni viszont tudom őket!
A szerszámokat még meg sem néztük. Nincs sok belőlük, de mind különleges, talán a legérdekesebb a liliputi gyalukészlet: a legkisebb akkora, mint egy szem mogyoró.
– Száz euró egy ilyen gyalu! Mindig élesnek kell lennie, mert a szálirányra merőlegesen használjuk, a faanyag vékonyítására. Van pár különleges vésőm, japán gyártmányú, kis roncsolással vágó fűrészem.
Mutat egy dugóhúzóra emlékeztető fúrót, majd egy eltúlzott méretű ceruzafaragót, amely a kulcsok méretre formálását segíti. Van egy órával felszerelt vastagságmérő is – fontos szerszám, nehogy a fát túlságosan elvékonyítsa a mester.
– Nagyon kell vigyázni, hogy ne gyaluljam túl az anyagot, mert akkor mehet a tűzre! Velem ilyen még nem fordult elő.
A legérdekesebb szerszám azonban a lószőrsúly-mérő! A mester ötlete, gravírozott kis fémlap, amelyen a beosztás minden millimétere egy-egy grammnyi lószőrt jelent a vonó készítésekor.
– Kimértem, hogy mennyi kell – magyarázza szerényen Molnár Péter. – Van még néhány fémsablonom is, hogy ne kelljen mindig, mindent egyenként, sublerrel méregetnem.
A füleki mester még csak 32 éves, de hangszerkészítőként már múltja van, amihez párosul a szakma szeretete, a tudás és a szorgalom. Jó lenne visszatérni két-három évtized múlva, és megkérdezni: mennyibe kerül egy füleki, Molnár Péter készítette hegedű? Merthogy 2010-ben 1400 euró volt.
mti/prae
