Hosszú kisebbségi sorstapasztalatunk sajnálatosan sok asszimilációs eseményben bővelkedik; erőszakosban és fondorlatosban egyaránt. Azt hittük, hogy az előző már a múlté, ám tarkábbnál tarkább eszközöket mozgósít elveszejtésünkre az egymást váltó hatalom. A helyzet annyiban változott, hogy a jelenlegi nacionalista kormányzat rafinált csomagolásban próbálja erőszakos asszimilációs törekvéseit feltüntetni, például olyan visszataszító és undorító, ellenünk foganatosított intézkedésekkel, amit éppen az államnyelvtörvény módosításának nevez! Történt a napokban, hogy egy örömteli családi esemény ismét felidézte kisebbségi vesszőfutásaim néhány állomást, amiből – nem kételkedem benne -, hogy másoknak is kijutott. Sorba vétele nem tanulság nélkül való.
A hetvenes évek elején Kassára kerültem, amikor is aktuális lett tíz éve szolgáló személyim kicserélése. Bementem a rendőrségre, kiálltam a kétórás sort (mert nemcsak déligyümölcsért és más árukért kellett sort állni, hanem bizonyos hivatalokban is), és kaptam egy igazolást, amivel két hét után kellett az új igazolványért jelentkezni. Akkor ismét sorban állás, de végre kezembe vehettem az új „piroskát” (ilyen volt a színe!), mondhatni megnyugodtam, gondolván, hogy a következő tíz esztendőben erre sem lesz gondom. Amikor kinyitottam: derült égből villámcsapás! Nemzetisége: szlovák! Habozás nélkül azonnal visszaadtam, hivatkozva arra, hogy az előzőben magyar volt, és más dokumentumaimban is ez szerepel. A savanyúképű rendőrhivatalnok hányavetin csak ennyire méltatott: És ez magának számít? Márpedig számít, mert én magyar vagyok, és ezt nem vagyok hajlandó átvenni. Ő pedig azzal kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem lehet kijavítani, ha nem veszem át, mást nem kapok. A végén mindkettőjüket otthagytam: őt a személyivel együtt!
Talán egy hétig tartott a személyazonossági-nélküliségem, amikor egy írásbeli hivatalos felszólítás érkezett, hogy ekkor és ekkor jelentkezzem az említett dokumentumért. Elmentem, de már első mozdulattal a belső oldalon lévő nemzetiség körül járt a szemem. Egy kereszt volt ott és a megjegyzés: Národnosť správne je: maďarská. (Nemzetisége helyesen: magyar.) Mondogattam is majdnem tíz éven át: „keresztes” kisebbségi magyar vagyok Csehszlovákiában.
Aztán egy ideig maradt a vezetéknevem körüli perpatvar, mert az á betűről – Máraival mondva – „lekopott” az ékezet. Még a személyi felmutatásával is csak nehezen került vissza, néha már belefáradva a bizonygatásba, hogy nem Maté vagyok. Aztán megszületett kislányunk, akinek szép emlékű nagyanyám után a Julianna nevet szántuk. Bementem az anyakönyvi hivatalba és kitöltöttem az űrlapot, odaírva, hogy az újszülött keresztneve: Julianna. A fontoskodó hivatalnoknő nyomban áthúzta és odaírta, hogy: Juliána – mármint szlovákul, mert Csehszlovákiában csak ilyen név van! Én pedig ismét mondtam a magamét: magyarok vagyunk és ezt a nevet akarjuk. Már majdnem arra vetemedtem, hogy névanalízist tartok a Juliannáról, de láttam, hogy az amazoni pózban tetszelgő hivatalnoknőnél ez reménytelen próbálkozás lenne. Más hangnem alkalmazásától sikerült megóvnom magamat, hiszen mégiscsak nőnek nézett ki az engem kioktató személy, ezért csak ennyit mondtam: Nézze, én most kimegyek a parkba sétálni, aztán egy fél óra múlva visszajövök, addigra hívja fel, akit akar, de nekem Julianna lesz a keresztlevélen. S fél óra múlva csoda történt: a kardoskodó hölgyeményből kezes bárány lett és a Juliánából meg Julianna!
Aztán már csak olyan atrocitások értek, hogy a buszon, villamoson hangosan magyarul (!) beszélgetve a gyerekeimmel, volt, aki Miskolcra küldött bennünket! Szerencsére nem kellett gömöri temperamentumomnak szabad utat adni, mert – s ezt elégtételként vettem Márai városában! – az utasok torkolták le a hejszlovák nemzeti hőbörgőt…
Aztán jött az anyakönyvi törvény: mi a fiammal Lászlók lettünk, Julika meg –ová nélküli. Engem néhányszor megkérdeztek, hogy ugye magyar az állampolgárságom.., meg aztán: ha önnek nem felel meg a Ladislav, akkor menjen Magyarországra. Annyira immunis lettem az ilyen szurkálások ellen, hogy szóra sem méltattam a provokálót! Kényelmetlenebb helyzeteket kellett László fiamnak elviselni egyetemi tanulmányai alatt, de még keserűbb tapasztalatai voltak Julika lányomnak. Szintén az egyetemen. Mivel vezetéknevénél nem szerepelt az –ová, így „hímnemesítették” és a tá helyett a ten mutatószóval illették – a hallgatók csoportja előtt – számtalan esetben. Egyetemi oktatók!
S most a legfrissebb – számunkra a történtek ellenére is! –, a legörömtelibb eset. Megszületett első kisunokánk, és szülei a Danika (Dániel) nevet adták neki. Édesapja ment beíratni, és mintha nem folyt volna le azóta annyi víz a Dunán és a Hernádon, mert az „illetékes” – történetesen ismét nő – kijelentette: Már bizony Szlovákiában csak Daniel van, Dániel nincs! Szerencse, hogy őt is kemény kisebbségi sorson növekedett fából faragták, mert nyomatékosan többször is elmondta, és szálkás, nyomtatott betűkkel le is írta kisfia nevét: Dániel! Amikor végre felkerült a névre az ékezet – Török Bálint uram szavával mondva –, csak akkor következett az igazi „fekete leves”. A nemzetiségnél ugyanis a nemzeti matróna automatikusan szlovák nemzetiséget próbált Danika nyakába akasztani. Erre már az apukája is erősebb hangra kapcsolt! – Magyar vagyok és a kisfiam is magyar lesz!… – És beleegyezik ebbe a felesége is? – akadékoskodott tovább a hivatali nőszemély, de az egyértelmű válasz belefojtotta a szót: Ő is, én is magyar vagyok, és a kisfiunk is annak született!
Csak azért tartottam fontosnak mindezt elmondani, mert hasonló esetekkel itteni sorstársaim elégszer találkoztak. Szomorú kép rajzolódik ki számunkra a többségi társadalom mentális állapotáról, mely szerint – talán nem is sarkítva – Szlovákiában csak szlovákok születnek, s azoknak szlovák neve van. S talán a legszomorúbb az, hogy kishivatalnokok és egyéb tótumfaktumok – sok esetben még az utca embere is – olyan álhazafias képzelgésben él, hogy neki nemzeti kötelessége az itteni magyarok elszlovákosítását előmozdítani… Az érem másik oldala viszont: felkészültünk-e, képesek vagyunk-e ilyen, irántunk kormányzati szinten táplált ellenséges közegben méltó emberséggel, állhatatossággal – és határozottsággal! – helyt állni? Mert a képlet évtizedek óta ugyanaz: egyszer meg akarnak félemlíteni, egyszer meg ki akarják szánkból énekelni – a nyelvünket! S ez évtizedek óta állandóan körbejár. Ezt kellene tudatosítanunk minden bennünket ért atrocitásnál!
Danika két nap múlva egyhetes lesz. Már megharcolta, illetve édesapja megharcolta helyette, első kisebbségi csörtéjét. Bízom benne, hogy később maga is megteszi ezt, nemzettársaival együtt, akiknek szülei Goethe üzenetét magukénak vallják, és ennek szellemében nevelik utódaikat: „Két dolgot kell adni a gyereknek: gyökeret és szárnyakat!”

Máté László, Felvidék Ma