Az idén, március idusán Szarka László történész Királyhelmecre látogatott, ahol tartalmas ünnepi beszéddel tisztelte meg a megemlékezés résztvevőit. Az előadás után elfogadta a felkérést egy beszélgetésre, és szívesen válaszolt a feltett kérdésekre. Szarka László a Vág partján született, egy szlovák faluban – Illava szomszédságában -, ahol édesapja éppen akkor munkát és otthont talált. Az ötvenes évek végén került vissza a család a szülőfaluba, a Galánta melletti Alsószelibe. 1968-ban éppen gimnazista volt, amikor tankok „szántották fel“ a galántai utcát. 1971-től a pozsonyi Comenius Egyetem magyar-történelem szakos hallgatója. Miután végzett, felvették az ottani történelemtudományi intézetbe. 1977-ben – a Charta évében – a Csehszlovák Tudományos Akadémia budapesti kutatócsoportjában kezdett dolgozni mint tudományos ügyintéző. Egy évig hontalan, majd magyar állampolgárként először könyvtáros a budapesti történettudományi intézetben, később ugyanitt munkatárs – a dualizmuskori kisebbségek kérdésének kutatójaként. 2001-ben Budapesten létrejött a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, amelynek 2009-ig igazgatója volt. 2006 óta oktat Komáromban, a Selye János Egyetem Tanárképző Karán – „szülőföldje visszahívta“. Szarka László docens 2009-től a Selye János Egyetem Tanárképző Karának dékánja.
Véleménye szerint mit üzen ma március 15-e a magyar nemzetnek, az összmagyarságnak?
A felelős szabadságot szeretném kiemelni, mert azt gondolom, hogy ami az elmúlt 20 évben a szabadság fogalmának értelmezéseivel történt, azt mutatja, nem elég a jogi környezet, nem elég a törvényi szabadság. A szabadságot felelősségteljesen kell tudni élni. Nem alakulhat át szabadossággá, a szabadságnak vannak korlátai. Például a hatalmat gyakorlók és az ellenzékben lévők közti viszony éppúgy nem kezelhető a többségi-kisebbségi paradigma mentén, miként egymás nyelvének, kultúrájának kezelésében sem vezet sehova, ha numerikus viszonyokra egyszerűsítjük a demokráciát és a szabadságjogokat. A nemzetiségi kérdés kezelésében azt látjuk, hogy az egyenlő bánásmód, a diszkrimináció mentesség, a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elvei együttesen mennyivel több fogódzót biztosítanak a nemzetiségi egyenjogúság megteremtéséhez, mint a kisebbségi politika és jogfilozófia keretei. Ez akár azt is jelentheti, hogy a 21. század integrált Európájában a kisebbségi paradigma érvényessége megszűnhet. Hiszen bajosan lehet egyenlőnek lenni az Unión belül úgy, hogy a gyorsan integrálódó térben bizonyos emberek csak azért, mert más nyelvet beszélnek, kevesebb joggal rendelkeznek.
A kokárda színeinek jelentése – az erő, a hűség és a remény – mit üzen ma az egyetemi hallgatók, a mai fiatalok számára? Milyen üzenetet tart fontosnak megfogalmazni ezzel kapcsolatban?
Európában érezhetően születőben van egy új nemzeteszmény. A 19. századi nemzet ideáljai a fiatalok számára már távoliak, romantikusak, nehezen megélhetőek. Ők nem meghalni akarnak a hazáért, hanem ők olyan hazában akarnak élni, amelyet szeretni lehet, ahol boldogok és szabadok. Ezért szerintem számukra nagyon fontos az, hogy a 21. század eleji európai nemzetek – köztük a magyar is – önként vállalható értékek mentén szerveződő közösségek legyenek. Azt, hogy a fiatalokat ma milyen értékek tudják megmozgatni, valószínűleg nekik kell kitalálniuk, de ebben nekünk is komoly felelősségünk van. Ilyen értelemben azt gondolom, hogy 1848-nak egyik lehetséges további üzenete, hogy a nemzetet, a nemzeti közösség működési rendjét minden nagy változás során, minden évszázadban újra kell teremteni.
Ön már számos március 15-ét megélt, részben Magyarországon, részben viszont itthon, Szlovákia magyar lakta területein. Miben más az ünnep Magyarországon, illetve itthon, a szlovákiai magyar közösségekben?
Itthon mindig nagyobb szükség van a hitre, az érzelmi azonosulásra a magyar történelemmel, amely időnként még a nyelvismeret hiányát is pótolni tudja. Tulajdonképpen a történelem, a történelmi tapasztalás, a megélt történelem, történelmi élményeink jobban össze tudnak fogni bennünket időnként, mint a nyelvünk. Ezzel együtt mindannyian érzékelhetjük, egy nap, bármilyen szép ünnep is ez a nap, kevés ahhoz, hogy saját itthoni közösségünkkel való azonosulásunkban megerősödjünk. Ezzel csak azt szeretném jelezni, hogy az ünnepnapoknál is fontosabbak hétköznapjaink. Mindennapi döntéseinkben, az iskolaválasztástól az otthoni, környezeti nyelvválasztásunkig, adónk két százalékának a felajánlásától, magyarországi vagy éppen szlovák barátaink, munkatársaink reális tájékoztatásában, valójában mi naponta népszavazunk, s naponta írjuk saját közösségünk történelmét. Jól és rosszul, tudatosan és öntudatlanul. Itt, Királyhelmecen nagyon tisztességes, szép ünnepnek lehettünk mindannyian a részesei. Azok a tanulók, azok a fiatalok, akik itt részt vettek, ezt a történelmi felelősséget talán átérezhették. A komáromi egyetemen is azt tapasztalom, hogy diákjaink túlnyomó többsége tisztában van azzal, hogy a történelem minden nap folytatódik, s bennünket, 21. század eleji magyarokat nem a 19. századhoz való viszonyunk, hanem mindennapi tetteink és gondolataink alapján fog az utókor megítélni.
A mai fiatalok számára 1848 márciusa még inkább történelem, mint a mi generációnk számára. Ezért nagyon fontos az, hogy 48’ értelmezésében megtaláljuk a számunkra legfontosabb pontokat. Például érdemes lenne jobban tudatosítanunk a közép-európai nemzetek együttélésének alakításában betöltött szerepünket. Mert hiszen ez az együttélés éppen 1848 táján vált irgalmatlanul összetetté és bonyolulttá.
Az Ön által megélt március 15-ék közül van-e olyan, amely nagyobb nyomot hagyott Önben, mint az összes többi? Van-e olyan élménye, amelyiket szívesen kiemelné?
Sok-sok szép március 15-énk volt Pozsonyban a Petőfi-szobornál, ahol az 1970-es, 1980-as években szigorú rendőri felügyelet mellet, jeges tavaszokon egyszer csak kiderült, hogy sokan vagyunk Pozsonyban magyarok. Ez mindig önmagában is nagyon nagy élmény volt, kivált, ha Pestről is átjöttek velünk ünnepelni a bölcsészek, vagy később a Rákóczi Szövetség által Magyarországról küldött diákok Legszebb március 15-én az 1989-es pesti ünnepnap volt, amikor a korábbi évek szorongató élményei után, mert akkor azt láttuk és rövid ideig azt hittük, hogy a történelem megismételhető. A történelem persze sohasem ismételhető meg. A Cserhalmi György által akkor és ott felolvasott 1989. évi 12 pont mégis az 1848-ashoz hasonlóan betöltötte a forgatókönyv szerepét.
Királyhelmecen tartott előadásában a korabeli nemzetiségi politika hibáira utalva említette, hogy „pl. Kassán és a Pozsonyban élő magyarságnak szinte semmilyen nyelvi joga nincsen, mert a felvidéki magyar kultúra szempontjából továbbra is meghatározóan fontos két városban nem éri el a magyarság aránya a 20 százalékot”.
Elégségesnek tartja-e a kisebbségi nyelvek hivatali használatára vonatkozó – jelenleg hatályos – 20 százalékos küszöböt?
Minden megszorítás, minden százalékos megkötés adminisztratív eszköz. Természetesen egy liberális állam nem százalékokban méri a nyelvi jogokat. Szabályoknak azonban lenniük kell, ezek azonban figyelembe kellene, hogy vegyék a helyi adottságokat. Úgy érzem, hogy Szlovákiában lehetne kompromisszumot kötni. Olyan helyi, regionális közösség, amely meghaladja az 1000 vagy 2000 főt, minden nagyobb többségi kockázatvállalás nélkül rendelkezhetne olyan nyelvi jogokkal, amelyek nem borítják fel a helyi nyelvi gyakorlatot. Gondoljunk bele a 19-20. század folyamán erősen asszimilálódott magyarországi szlovákok helyzetébe, ahol egyetlen egy településen él 50 százaléknál nagyobb helyi közösség, és ugyanígy viszonylag kevés településen érik csak el a 20 százalékot. Nagyon rossz lenne, ha Magyarországon is százalékokban mérnék a magyarországi szlovákok nyelvi jogait. Közben persze arra is gondolni kell, hogy az egész magyarországi szlovákság létszámával azonos pozsonyi, Pozsony-környéki vagy kassai és Kassa-környéki magyarság számára a nyilvános anyanyelvhasználat milyen szűk keretek közt történik. Tehát én azt érzékelem, hogy ha jön egy olyan szlovák kormánykoalíció, ahol ezt a kérdést okosan fel lehet vetni, akkor ezt az említett kettős megoldás kezelhetővé teheti ezt a kérdést.Tehát a kettős limit – az egyes helyi közösségek esetében egy-kétezer fő, illetve lehetőség szerint minél alacsonyabb százalékos küszöb, amelyet ha eléri az adott közösség az adott településen, illetve önkormányzati régiójában, abban az esetben élhessen nyelvi jogaival.
Mi a véleménye a „hazafiassági” törvényről? Mitől lesznek a mai fiatalok jó hazafiak? Attól-e, hogy törvényt alkotnak róla, vagy valami mást tart inkább fontosnak?
Hallottam egy szép definíciót. A királyhelmeci polgármester úr ünnepi beszédében így fogalmazta meg: „A hazaszeretet ott kezdődik, ahol a haza lakói egymást szeretik”. Magam is úgy érzékelem, a velünk együtt élő szlovákok is látják, ez a törvény tulajdonképpen nagyon rossz irányba viszi el a hazafiságról alkotott elképzeléseket.
FelvidékMa, Tökölyi Angéla Bc.
