„Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?” – kérdezi Ádám Lucifert Az ember tragédiájában, és most is feltehetnénk ugyanezt, amikor a tömegtájékoztatás szennyáradatában alig akad tiszta lelkű és valóban jóindulatú hírforrás. Madách műve nem véletlenül került be az emberiség legkiválóbb alkotásai közé, mert miközben kétségbeesett helyzetében, egyéni és nemzeti tragédiája idején a végső kérdésekre keresi a választ, hogy megtudja, mi az emberi élet célja és lényege, közben arra is rávezet, hogy fontos döntésekben mi mindent kell mérlegelnünk. Két lényeges dolgot azonban szerinte sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Az egyik az, hogy ismernünk kell helyünket a világban és szerepünket az alkotásban, de közben nem téveszthetjük szem elől a Teremtő útmutatását. A másik fontos szempont, hogy bármilyen is legyen sorsunk, helyzetünk, de mindig tudatosítanunk kell, hogy felelősséggel tartozunk embertársaink, felnevelő családunk és megtartó nemzeti közösségünk iránt.
A drámában Ádámot úgy akarja Lucifer eltántorítani emberi küldetésétől, és megkérdőjelezni benne az élet értelmét, hogy minden kornak, minden társadalomnak és minden szép eszménynek a romlott, negatív oldalát mutatja meg. Ám miért is lenne másfajta az olyan jövő, amelyben a Sátán mutatja meg az utat? Ez a nagy kérdés napjainkban is annyi emberben rémlik fel, amikor önpusztító és öngyilkos indulatok ébrednek a helyes útmutatás hiánya miatt, mert az elidegenedés, elmagányosodás és a társtalanság érzése törvényszerűen ide vezet. Ádám is kiáll a szikla peremére, hogy levesse magát, és ezzel elejét vegye az emberiség ilyen kiábrándító jövendőjének, de Éva egyetlen mondata is elég ahhoz, hogy visszalépjen, mert máris értelme van minden küzdelemnek, s a jövőt nem csupán önmagunkban, hanem gyermekeinkben is formálhatjuk:
„Anyának érzem, oh Ádám, magam….” – szól az örök nő, aki már társ és családanya is, amivel felébreszti az eddig csak személyes szabadságjogai miatt aggódó önző emberben a felelős férjet, apát, családfőt és példamutató nevelőt. Néha talán ennyi is elég, ha van még emberi arca és lelke a megszólítottnak.
Madách a történelem mélyrétegeiben kutatta fel a sátáni fondorlatot, nekünk viszont napjainkban kell felismernünk az alattomos szándékú és félrevezető téveszméket, pártokat, napilapokat, televíziókat, egyéneket és szervezeteket, mielőtt még a szikla peremére kellene kiállnunk. Mert az még nem adhat önmagában hitelt a szövegnek, hogy magyar nyelven szól hozzánk. A kérdés most úgy hangzik, hogy a megtartó nemzeti hagyományt és a keresztény erkölcsöt választjuk, avagy a lélekromboló és elidegenítő anyagias liberalizmust illetve szocializmust fogadjuk el. Szerény felvidéki helyzetünkben pedig most a Szabad Újság magyar szellemisége, avagy az Új Szó kozmopolitizmusa s a kommunista hagymományait hűen folytató lélekárulása a kínálat.
Sokan úgy gondolják, hogy ez választási lehetőség, ám az egészséges nép és józan ember számára csak az egyik út mutat megtartó jövőt! Máraival szólva: „Ha akarnék sem lehetnék más, csak magyar, keresztény és európai.” Van, akinek az ilyen szöveg az idegengyűlöletet, a szélsőjobboldaliságot, netán a kirekesztést juttatja eszébe. Megvigasztalom őket, kellő felügyelet mellett esetük talán még gyógyítható.
Mihályi Molnár László
(A Szabad Újság mai számában is megjelent jegyzet eredeti, teljes változata)
