Húsz éve, 1990. június 8-án és 9-én tartották Csehszlovákiában az országot négy évtizedig uraló kommunista rendszer bukása utáni első szabad választásokat, amelyek stabilizálták az addigi változásokat, egyben előkészítették az államszövetség későbbi felbomlását. Az MTI összeállítása.
Az 1968-as prágai tavasz eltiprása után Csehszlovákia hosszú időre mozdulatlanságba dermedt, a keményvonalas vezetés könyörtelenül elnyomta az egyéni kezdeményezéseket és az erőtlen ellenzéket. A diktatúra gyengülésének jelei az 1980-as évek második felében, a gorbacsovi peresztrojka kezdete után kezdtek mutatkozni. A prágai kormányzat gyanakvással szemlélte a szocialista táborban kibontakozó óvatos reformokat, s többször értésre adta, hogy nem hajlandó feladni „a szocializmus alapvető eszméit”. A gazdaság stagnálása miatt viszont egyre több vezető (köztük Lubomír Štrougal kormányfő) állt a fokozatos reformok pártjára.
1987 decemberében a ’68 utáni visszarendeződés (hivatalos szóhasználattal a „normalizáció”) jelképes alakja, Gustáv Husák lemondott a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkári tisztéről, utóda a fiatalabb, de ugyancsak keményvonalasnak számító Miloš Jakeš lett. A társadalom ébredezett „Csipkerózsika-álmából”, az erejüket megérző állampolgárok egyre erőteljesebben hallatták hangjukat. 1989. november 17-én, nyolc nappal a berlini fal „leomlása” után a karhatalom brutálisan szétverte az egyetemisták békés prágai tüntetését. Ez volt a fordulópont: a felháborodott emberek ettől kezdve nap mint nap az utcára mentek, és többpártrendszert, szabad választásokat, társadalmi párbeszédet, a két évtizeddel korábbi beavatkozás felelőseinek megbüntetését követelték. Még 17-én megalakult Prágában Václav Havel drámaíró vezetésével a Polgári Fórum (OF), Vágsellyén a Független Magyar Kezdeményezés, 20-án pedig egy újabb diáktüntetés után Pozsonyban a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) elnevezésű polgári kezdeményezés.
A hatalom lába alól kicsúszott a talaj, s tárgyalásokba kezdett az ellenzékkel. Lemondott a főtitkárságról Jakeš, de az embereket már ez sem elégítette ki. A parlament november 29-én törölte az alkotmányból a kommunista párt vezető szerepére vonatkozó cikkelyt, s december 10-én új szövetségi kormány alakult, amelyben már kisebbségben voltak a CSKP képviselői. Gustáv Husák államfő a kormány kinevezése után lemondott, – győzött a „bársonyos forradalom”. December 21-én a CSKP rendkívüli kongresszusa bocsánatot kért az állampolgároktól, a párt kivonult a munkahelyekről, 22-én megszűnt a titkosrendőrség. December 28-án Alexander Dubček, a prágai tavasz egykori vezetője lett a parlament, a Szövetségi Gyűlés elnöke, 29-én pedig a 70 százalékban még kommunistákból álló testület államfővé választotta Havelt.
A békés forradalom nyomán – akárcsak előzőleg Lengyelországban és Magyarországon – kerekasztal-tárgyalások kezdődtek a kommunisták, négy korábbi társutas-szövetséges pártjuk és az ellenzék részvételével. (Ekkor már több mint 40 párt létesült, illetve alakult újjá.) A politikai erők megegyezése nyomán a parlament 1990. január 23-án olyan törvényt fogadott el, amelynek értelmében az egyes politikai pártok és mozgalmak pótválasztások nélkül, közvetlenül visszahívhatnak, illetve delegálhatnak képviselőket. Január 30-án a CSKP visszahívta a törvényhozásból 120 képviselőjét, akiknek helyére ellenzéki és más pártok küldöttei kerültek, így a kommunista párt 1948 óta először kisebbségbe került a törvényhozásban. Februárban kettészakadt a CSKP, kiváltak belőle reformkommunisták. Ugyanebben a hónapban megállapodás született Moszkvával a szovjet csapatok kivonásáról.
A parlament által január 28-án elfogadott választási törvény úgy rendelkezett, hogy a június 8-9-i választásokon arányos választási rendszerben pártlistákra lehet szavazni, s mandátum megszerzéséhez egy pártnak a voksok legalább öt százalékát kell elnyernie (a szlovák parlament esetében ez az arány három százalék lett). A választásokon azok a pártok indulhattak, amelyeknek legalább tízezer tagjuk volt, vagy ugyanennyi hitelesített támogató aláírást gyűjtöttek össze. A törvény értelmében a korábbi 350 helyett 300 tagú, kétkamarás parlament megbízatása két évre szólt, s ez idő alatt kellett kidolgozni az új alkotmányt. A Népek Kamarájába (alsóház) az addigi 200 helyett 150 képviselő kerülhetett be, 101 Csehországból, 49 pedig Szlovákiából, míg a Nemzetek Kamarájába (felsőház) Csehországból és Szlovákiából is 75-75 képviselő volt delegálható. A törvény megengedte választási koalíciók alakítását, a választók korhatárát 18 évben, a választhatóság korhatárát pedig 21 évben rögzítette.
A rendszerváltás feltartóztathatatlanul haladt előre, de a kommunisták bukása és a forradalom győzelme fölötti eufória gyorsan szertefoszlott. Előtérbe kerültek a belső nehézségek, s egyre szembeszökőbbek lettek a csehek és szlovákok közti ellentétek. Ennek látványos jeleként a pozsonyi parlament 1990. március végén kivívta, hogy az ország új nevét a szlovák nyelvű elnevezésben ne Csehszlovák, hanem Cseh-Szlovák formában írják, hangsúlyozva a szlovákok egyenrangúságát. A vehemensebb szlovákokat ez sem elégítette ki, és tüntetéseket szerveztek a független Szlovákia megteremtése érdekében.
A kormány gazdasági szakemberei eközben arról vitáztak, milyen ütemben kell haladni a szabad piacgazdaság felé, mi legyen az állami vagyon sorsa, hogyan és mennyit hárítsanak az egyes társadalmi rétegekre az átállás költségeiből (például áremelések formájában), hogyan kezeljék a munkanélküliség problémáját? Nem sokkal a választások előtt Václav Klaus pénzügyminiszter radikális reformstratégiája győzött, de ennek következményei már csak a voksolás után jelentkeztek.
A kiélezett választási kampányban a változásokat egykor elindító csoportok, szervezetek már egymással is szembekerültek, küzdelmük nem szűkölködött a lejárató elemekben, gyakran vádolták egymás jelöltjeit azzal, hogy együttműködtek az előző rendszer titkosrendőrségével. A választás esélyese a 11 kisebb pártot tömörítő, és Havel elnök hatalmas népszerűségére építő Polgári Fórum (OF), illetve szlovákiai partnere, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen volt. Legnagyobb vetélytársuknak a Csehszlovák Néppárt, a Kereszténydemokrata Párt, Szlovákiában pedig a Kereszténydemokrata Mozgalom által létrehozott Keresztény és Demokrata Unió (KDU) választási koalíciója számított. A két oldal vitája gyakran eldurvult, az OF például azzal vádolta meg a KDU listáján előkelő helyen szereplő Richard Sacher belügyminisztert, hogy lassítja a titkosszolgálat átszervezését. Meglepetésre az áprilisi közvélemény-kutatások már azt mutatták, hogy erősödik a még mindig egymillió tagot számláló kommunista párt népszerűsége, a többi politikai erő így a kommunistákra is össztüzet zúdított, követelve, hogy adják vissza a birtokukban lévő épületeket és javakat.
A választásra összesen 23 párt, mozgalom vagy tömörülés állított jelölteket, de csak 22-re lehetett szavazni, mert az észak-morvaországi román kisebbség pártja végül visszalépett. Minden párt – a kommunistát is beleértve – elhatárolta magát Csehszlovákia kommunista múltjától, és a szabad piacgazdaság, valamint a parlamenti demokrácia mellett szállt síkra. A pártok között nem önmegjelölésükben – jobb, jobbközép, vagy balközép – volt a lényegi különbség, hanem elsősorban a gazdaság állami ellenőrzésének fokára és a szociális állami támogatás mértékére vonatkozó elképzeléseikben különböztek. A baloldali szervezetek – kommunisták, szocialisták, szociáldemokraták – a kapitalizmus lassúbb bevezetése és a szociális vívmányok legalább részbeni fenntartása mellett kardoskodtak. A Polgári Fórum úgy állította be magát, hogy nem bal- vagy jobboldali, hanem az egész politikai spektrumot képviseli. A kampányban közismert személyiségeit állította előtérbe, valamint azt az erkölcsi tekintélyét, amelyre a forradalom vezető erejeként tett szert. A KDU a konzervatívok NDK-beli és magyarországi győzelmére alapozta kampányát, s a szocializmust elvetve a keresztényi és a hagyományos értékeket tűzte zászlajára. A szlovák parlamenti választáson a Független Magyar Kezdeményezés koalícióban indult a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalommal. Az Együttélés nemzetiségi politikai mozgalom és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom koalíciója Csehszlovákia összes nemzetiségének a politikai képviseletéért, kollektív jogainak érvényesítéséért harcolt (az Együttélés alapítója Duray Miklós, a Charta ’77 egyik aláírója, a szlovákiai magyarság ismert politikusa volt). A szlovák nacionalisták a Szlovák Nemzeti Pártban tömörültek, s néhány hónap alatt látványosan megerősödtek.
Az 1990. június 8-9-én tartott, 44 év után először ismét szabad és demokratikus parlamenti választásokon a Polgári Fórum elsöprő győzelmet aratott. A szövetségi törvényhozás két házában a Polgári Fórum és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom összesen 170, a CSKP 47, a Keresztény és Demokrata Unió 40, a Mozgalom az Önigazgató Demokráciáért – Morva és Szilézia Társaság 16, a Szlovák Nemzeti Párt 15, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom-Együttélés koalíció 12 képviselői helyet szerzett.
A szlovák parlamentben a Nyilvánosság az Erőszak Ellen 48, a Kereszténydemokrata Mozgalom 31, a Kommunista Párt 22, a Szlovák Nemzeti Párt 22, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom-Együttélés 14, a Demokrata Párt 7, a Zöldek pártja 6 mandátumot kapott. (A Nyilvánossággal együtt induló Független Magyar Kezdeményezés a szövetségi parlamentben 4, a szlovák törvényhozásban 5 képviselői helyet mondhatott magáénak.) A cseh parlamentben a Polgári Fórum 127, a Kommunista Párt 32, a Mozgalom az Önigazgató Demokráciáért – Morva és Szilézia Társaság 22, a Keresztény és Demokrata Unió pedig 19 mandátumot szerzett.
A választások nyomán az új, koalíciós szövetségi kormányt a Polgári Fórum politikusa, Marián Čalfa, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen vezette szlovák koalíciós kormányt Vladimír Mečiar, a Polgári Fórum vezette új cseh kormányt pedig Petr Pithart alakította meg.
Az 1990. júniusi csehszlovákiai választás egyfajta népszavazás volt a szocializmusról és annak elutasításáról, az alapvető társadalmi kérdések azonban ezzel még nem oldódtak meg. Ezt mutatta, hogy már augusztusban kiéleződtek az alkotmányjogi viták a közös államformáról, a nemzeti köztársaságok és a szövetségi állam közti jogkörökről. A választásokat követő szürke hétköznapok, a hatalmi torzsalkodások, a romló gazdasági körülmények tovább erősítették a kiábrándultságot, s egyre hangosabb lett a vélekedés, hogy „ellopták a forradalmat”. A kiábrándultság nyomán Szlovákiában a baloldali-nacionalista, Csehországban a Václav Klaus vezette jobboldali politikai erők támogatottsága nőtt meg – ez utóbbiak a szorosabb föderáció vagy szétválás alternatívájában gondolkodtak. Innen pedig már egyenes út vezetett Csehország és Szlovákia 1993. január 1-jei különválásához.
