Máriakálnok település Moson megyében, a megyeszékhelytől 5 km-re keletre, a győri püspökség területén fekszik a Szigetközben. A búcsújáróhely eredete a 16. század közepéig nyúlik vissza. A településen keresztülfolyik a mai holt Kis-Duna-ág, mely a szenthely mellett kanyarodik el, s egykor még élő folyammeder volt. Ezért ezen a vidéken számos forrás volt, melyek közül üdítő vize miatt a kálnoki volt különösen kedvelt. A hagyomány szerint 1553-tól kezdve számos gyógyulás, sőt megtérés történt az említett forrásnál. Jordánszky Elek püspök úr szépen írja le magyarországi búcsújáróhelyekről írt könyvében, miszerint „a török csapás alatt a Boldogságos Szűz palástjához menekült a magyar nép, azért van annyi kegyelemhelyünk, mint sehol a világon”.
Egy kálnoki halászember volt a szentkút első buzgó tisztelője és jótevője, aki csodával határos módon megtalálta, „kihalászta” a Boldogságos Szűznek és Fiának hársfából faragott szobrát. Ugyanez látható ma is a forráshoz 1874-ben épült kegykápolna főoltárán. Ez a halász a szobrok számára egy minden oldalról nyílt épületként emelt, majd remeteéletet élő utóda ezt zárt kápolnává alakíttatta át. Ez a kis kápolna 1663-ig állt fönn. Ekkor ugyanis a szomszédos buzgó földesúr, Lósi Viczay János, a szent Szűz iránti kegyeletből egy új, díszesebb kápolnát építtetett, melyet Sarlós Boldogasszony tiszteletére szenteltek fel, s melyben már misézni is lehetett. Ebben a második kápolna idejében élte a szenthely virágkorát, ugyanis a húsvéthétfői és Sarlós Boldogasszony utáni vasárnapokon 30-40 község hívője sereglett ide négy vármegyéből, a Moson, Sopron, Pozsony és Győr vármegyékből. A búcsúsok száma a feljegyzések szerint sokszor elérte a tízezret is. Mivel Kálnok mint leányegyház, a magyaróvári plébániához tartozott, a zarándokok lelki gondozását 1701-ig a magyaróvári kapucinus atyák, illetve az ottani káplánok látták el.
Mivel a második kápolna nagyon alacsony helyen épült, az árvíz sokszor kárt okozott benne. 240 éven át állott fenn, mivel 1873-ban a Szentháromság vasárnapja utáni zarándoklat után a sok otthagyott égő gyertya valamelyikéből egy kis égő béldarabka leválhatott, s meggyújtotta először az oltárterítőt majd az egész oltárt. Elégett az egész kápolna s annak minden benne lévő tárgya, kivéve – s íme a következő csoda – a szent Szűz és a Kisjézus szobrai maradtak épek. Zalka János megyéspüspököt pedig ez a részben szomorú, de egyúttal csodás esemény annyira felbuzdította, hogy elrendelte a kápolna rögtöni újjáépítését. S íme, 1874 nyarára már a szorgos építők jóvoltából készen állt. A ma is álló kápolna érdekessége, hogy kórusából nyílik ajtó a tornya alatt lévő szószékre, ahonnan nagyobb zarándoklatok alkalmával a német szentbeszédek szoktak elhangzani, míg a magyar homíliák számára a kápolnától balra hatalmas hársfák árnyékában van a szószék felállítva.
A község látnivalója még a Szentháromság-templom és az 1936-ban épült Marsovszky-kastély.
Miután kiderítettük, hogy a kálnoki főbúcsú Kisboldogasszony napja után eső vasárnap kerül megünneplésre, szeptember12-én reggel fél kilenckor kerékpárral ketten nekivágtunk a 11-kor kezdődő ünnepi szentmisére. A pontosság kedvéért elmondom, hogy nem mentünk végig két keréken, kipróbálva ugyanis a Pozsonyi Közlekedési Vállalat azon lehetőségét, miszerint hétvégeken térítésmentesen szállíthatók biciklik az autóbuszokon, így tehát az Oroszvár utáni dunacsúni elágazásig a 91-es járattal, majd kerekezve folytattuk tovább utunkat Rajka, Bezenye, Paprét – innen már biztonságos, jó minőségű kerékpárút vezetett végig – Mosonmagyaróvár s Halászi irányában Máriakálnokra. Szerencsésen megérkeztünk a szentmise kezdetére, melynek főcelebránsa az idén elsőként a Felvidékre, az érsekújvári Porciunkula-búcsúra szónoknak meghívott Reisz Pál atya volt Szombathelyről. Pál atyával még 2007-ben volt szerencsénk megismerkedni Boldogasszonyban (Frauenkirchen) a Nagyboldogasszony napi búcsún, ahova ahogy mi is, ugyancsak kerékpárosan, ő is rendszeresen elzarándokol.
Az ünnep kapcsán szentbeszédében kitért a gyermekek felelősségteljes, vallásos nevelésére, melynek néhány módját említette: a jó szülői példát, az emberszerető magatartást, s az értük való imádkozást. Szólt egykori kárpátaljai kihelyezett szolgálatáról is, amikor öt faluban lelkipásztorkodott. Épp ottléte alatt jött az árvíz, kiöntött a Tisza, akkor vette észre az emberekben az összetartást, a másikon való segítőkészséget, mert akkor muszáj volt nekik összefognia. De addig pedig, míg nem jött a baj, mindenkit csak saját célja érdekelt, s a másik embert figyelembe sem vette. Ezért tette fel nekünk a kérdést, hogy talán árvízért kell imádkozzunk, s akkor majd széthúzó népünk talán összetart, egybefog? A válasz nem, de – mint mondta – imádkozzunk inkább a Szűzanyához az ő születésnapján, Kisasszony ünnepén.
Azt szoktuk mondani, – folytatta – hogy mikor Magyarországon abszolút kilátástalan az ország helyzete, Mária, a Magyarok Nagyasszonya, akinek kezébe szent István királyunk az országát ajánlotta, levette óvó kezét népünkről. Pedig ez a meglátás nagyonis téves, mivel annak, hogy rossz irányba mennek a dolgok, nem ő az okozója, hanem mi, akik elfordultunk tőle, s ő, a mi Égi Édesanyánk ezért bánatában ” hullajtja könnyeit bűneink fölött „. De mint mondta, reménykedhetünk s bízhatunk abban, hogy az ország jelenlegi politikai helyzetében ez egyre jobb irányba fordul. Egy érdekes személyes esetet is megosztott a hívekkel: amikor ifjúkorában még a szülőfalujában együtt élt testvéreivel, a kishúga, amikor látta egy édesanyának sok gyermekét, még nem gondolva arra, amellett, hogy milyen öröm és szép a család számára ennyi kisded, de mennyi törődéssel, dologgal jár is ez, ő kijelentette, „nekem, ha felnövök, hat gyermekem lesz”. Aztán a szomszédok, falubeliek kezdték őt lebeszélni, hogy ugyan már az mennyi munkával meg fáradsággal jár, ő ennek ellenére sem változtatott elhatározásán. Sokat imádkozott, s kívánsága meghallgatásra talált, hat szép gyermeke született, akiket szép vallásos környezetben, szeretetben fölnevelt.
A szentmisén közreműködött a helyi énekkar, s jelen volt még a helyi plébánoson, Fodróczy László atyán kívül Fekete István szülőfalujából, Gölléről idesereglett hívek papja, Szalai Jeremiás atya is, valamint még két atya. A mise végén László atya megköszönte Pál atya eljöttét és a szentáldozat bemutatását. Elmondta még, hogy Pál atya egykori gimnáziumigazgató is volt, mégpedig az esztergomi egyházi gimnáziumban, ahol egyébként az előbbiekben említett Jeremiás atya tanult, s jelenleg pedig a szombathelyi szent Erzsébet-templomhoz tartozó ferences kollégium igazgatója és a diákok nevelője. Ajánlom ezennel a kedves olvasóknak ellátogatni Szombathely városába, s megszállni Pál atyáéknál a kollégiumban, amely egy meghitt, szép, kellemes épület kápolnával, mellette a templommal, mert mi már kétszer ott jártunk s megszálltunk s azóta is visszavágyunk.
A szentmise végén az ünnepélyes áldás után következtek a Himnuszok (Pápai, Magyar és Székely), majd a Boldogasszony Anyánk énekével zárult a mise. A szentmise után nagyon kedves fogadtatásban részesültünk a szintén régi ismerős László atyánál és rokonainál. Fölfedeztük az eddig számunkra és szerintem a felvidéki katolikusság számára kevéssé ismert zarándokhelyet, s próbálhatnánk a jövőben újra hagyományt teremteni annak, hogy hasonlóképp ahogy a 17-19.sz.-ban, folytatódjon s felújuljon a felvidékiek, s főleg a közeli Pozsony vármegyeiek zarándoklata ide.
Végül pedig még egy versszakot idéznék Ipolyvölgyi Németh Krizosztom atya:Búcsújárók könyvéből, melyet a kálnai Szűzanyánál ajánlatos elimádkozni:
„Minden jámbor, hív keresztény szívből vigadjon.
A szép kisded Máriának koszorút fonjon.
Szelíden ring a kis bölcsője, mert a jó Anya
Szeretettel ápolgatja, dicső Szent Anna.”
Hazafelé még Mosonmagyaróváron álltunk meg, ahol a vár környékén rendezett háromnapos Szigetköz Fesztivál keretében sok érdekes program, koncert volt. Többek között énekverseny, melynek volt egy dunaszerdahelyi résztvevője is, s a zsűriben felismertük a szintén énekeikkel fellépő Oláh Ibolyát, valamint Kátai Zoltán énekmondót, aki lantkísérettel többek között csángó nótákat is énekelt. Utolsó megállóhelyünk pedig Paprét volt, ahol János zenészbarátunkkal, aki egyébként Gömörből származik s ide költözött, töltöttünk el sötétedésig egy kellemes vénasszonyok nyarai vasárnap estét.
Hazaérkezésünk után hálát adtunk a Szűzanyának, hogy zarándokutunk zökkenőmentesen, mindenféle probléma nélkül ilyen tartalmasra sikeredett.
Zilizi Kristóf, Felvidék Ma
