Tanár Úr, az irodalomtörténész, író, lapszerkesztő nyolcvan éves lett. Hihetetlen és bámulatos: ma is az Irodalmi Szemle főszerkesztője, s bár néha kesernyésen fanyarul fogalmaz, az 1945 utáni felvidéki magyar irodalom történetén dolgozik. Adja a sors, hogy befejezze, s hogy asztalunkra tegye! Adjon hozzá Fónod tanár úrnak egészséget, munkabírást, további termő éveket!
Különlétünk jeles tanúja Fónod Zoltán is. Életén átgázolt magyar közösségünk története, történelme, magán mérhette, milyen „csehszlováknak” lenni, s azt is még, milyen „szlováknak”, de mindig magyarnak maradni. Mélyről indult, s konok, kitartó küzdelemmel ért magasra. Azon ritka emberek egyike ma is, akik nem felejtették el, milyen a küszködés, a harc azért, hogy a tehetség, az ész kiteljesedhessen, és ma is tudják: szólni, perelni kell a mai kirekesztők, kirekesztések ellen is.
Sors bona, nihil aliud! (Jó szerencsét, semmi mást!) – idézte nemrég egy beszélgetésben a Csurgón megtanult szállóigét, s úgy tűnhet, a jó szerencse is mellé szegődött, de azért csupán egy kacskaringós, embert próbáló úton kísérte végig. Az érettségiig amolyan illegelitásfélében jutott el, azután tanított, tanult, majd újságot szerkesztetett, irodalmat, ifjúságot szervezett… Igazi közösségi hőskor volt ez, komolyan: a jogfosztottság, a tiltott magyar szó kora után kisebbségünk – az egyéni különbözőségek ellenére – közösségi önmagát élte meg. Aki akkor csatasorba állt, a közösségért is dolgozott. Fónod Zoltánról sokan mondták, neki az élet napos oldala jutott a borúsabb csehszlovák időkben is, ám hozzá kell tennünk: a maga megpróbáltatása mindenkinek kijutott. A Madách könyvkiadó igazgatói székéből furcsamód helyzeték át a Comenius egyetemre tanárnak, ahol nem fogadta kitörő öröm. Emberi szívóssága, kitartása, következetessége – és tudása – azonban itt is eredményessé tette. Akiket tanított, akikkel irodalomról, irodalomtörténeti kérdésekről vitázott, akkor is elismerték, ha nem értettek egyet vele. A munkássága – s nem csak a szakmai, a közírói is – tekintélyt parancsoló.
Ha Tanár Úr most haragszik vagy perel, s nincs elragadtatva attól a húsz évtől, melyet legutóbb magunk mögött hagytunk, tudása, tapasztalata birtokában teszi. Értékrendje készteti, hogy lázadjon az önzés, a tehetségtelenség basáskodása ellen, hogy ne „divathullámokat” lovagoljon meg, hanem arról beszéljen, amiről mások inkább hallgatnak.
Időnként – mégha ehhez jeles napokra van is szükség – kell nekünk, a kilencven éve önmagunkat formáló-vesztő közösségünknek szembesülni olyan tényekkel, melyekkel csak történetünket-történelmünket megélt szellemi napszámosaink tudnak szembesíteni bennünket.
Tanár Úr, köszönjük, hogy emlékeztet erre bennünket.
Felvidék Ma, gyr
