Olvasom, hogy Romániában, Tusnádfürdőn immár 22. alkalommal lezajlott az idei nyári szabadegyetem. A felvetett témák közül a legnagyobb érdeklődést kétségkívül a határon túli magyar politikai vezetők és a magyarországi kormányzat képviselőinek fóruma váltotta ki a honi médiában.
Ennek témája elsősorban az autonómia lehetőségeinek megvitatása volt. Jó téma – mondhatnánk, bárcsak 20 évvel ezelőtt vettették volna fel egy hasonló fórumon. De hát Szlovákiában az autonómiáról még csak beszélni sem lehetett – hallom azonnal lelki füleimmel a sokszor sokak által elmondott magyarázatot. Tény és való, pusztán az autonómia szó kimondása óriási hisztériát váltott ki a szlovák politikusok körében, de a társadalomban is. Emlékszem egy Csáky-Tőkés találkozó utáni rögtönzött sajtótájékoztatóra Dunaszerdahelyen, amelyen Tőkés László egy újságírói kérdésre elmondta, szóba került az autonómia kérdése is. S mekkora társadalmi botrány kerekedett ebből az ártatlan, gyakorlatilag semmi konkrétumot nem tartalmazó mondatból. Hetekig tartó hisztéria volt ekörül a szlovák médiában. Persze, lehet ezt azzal magyarázni, hogy a szlovák nép lelkületében az autonómia szó egy történelmi torzulás folytán az elszakadással azonosul, de bárhogy is, ez csak egy része a dolognak. A nagyobbik és lényegesen fontosabb ok saját magunkban keresendő, mondjuk ki nyíltan: saját magunk meghunyászkodásában.
Igaza van Berényinek, amikor azt mondja, a felvidéki magyarság legutóbbi 10 éve – bár én inkább majd 20 évről beszélnék, bátran visszamehetünk egészen az 1994-es komáromi nagygyűlésig – arról szólt, hogy elfogadtuk azt, hogy a mércét a többségi nemzet szabja meg. Elhittük, hogy az a jó szlovákiai magyar politikus, akit a szlovákok annak neveznek, aki a szlovákok által szabott céloknak megfelelően fogalmazza meg a magyar érdeket. Elhittük és meghunyászkodtunk, mert ezt a példát mutatta a politikai képviseletünk. A „csak mindig idomulni, sohase nem lázadozni, örüljünk, hogy legalább ennyi jutott nekünk” politikája deformálta az emberek lelkét. Az örökös kompromisszumoknak köszönhetően eljutottunk odáig, hogy ma, amikor már végre beszélhetnénk az autonómiáról, kérdéses, hogy egyáltalán mit vált ki a felvidéki magyarokból.
Az már csak hab a tortán, hogy ma, amikor egyre többet beszélnek a Kárpát-medencében az autonómiáról, amikor osztrák politikusok nyilatkozatban állnak ki az önrendelkezési jog mellett, nem Slota, még csak nem is Fico vagy Lipšic az első Szlovákiában, aki tiltakozik Berényi és Németh Zsolt szavai ellen, hanem a Most-Híd párt alelnöke, Simon Zsolt. Berényi kimondta végre, amit minden értelmes magyar embernek látnia kell ebben az országban, hogy bár itt születtünk, ez a hazánk, nem látnak itt jó szívvel bennünket, hogy „a szlovák politikai erők magyarok nélküli szlovák nemzetállamot igyekeznek építeni“. Hosszú évtizedek óta arra törekszenek – függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai párt vagy pártok vannak hatalmon –, hogy szép lassan beolvasszanak bennünket a többségi nemzetbe. Sok esetben nem a tiltás taktikáját választották, hanem inkább olyan helyzetet teremtettek, hogy a szlovákiai magyar előnytelennek érezze, ha magyar iskolába íratja a gyermekét, ha magyarnak vallja magát. Elhitették velünk, hogy másodrendű polgárok vagyunk, már kiskorunkban belénk nevelték, hogy az utcán, a villamoson csak halkan beszéljünk magyarul. Aki vállalta szlovák környezetben a magyarságát, annak a munkahelyén duplán kellett bizonyítania, duplán meg kellett küzdenie mindenért. És Matovič-féle szívecskék ide vagy oda, nincs ez másként most sem. A különbség Slota és a többiek között csupán annyi, hogy Slota kimondja, amit gondol, a többiek meg nem. Ha nem így lenne, ha elfogadnának bennünket egyenrangú partnernek, ha mind ez idáig nem tettek volna meg mindent az elszakadástól való félelmük okán Dél-Szlovákia leépítése érdekében, akkor most nem kellene Simonnak azzal magyarázkodnia, hogy pártja „hozzájárult ahhoz, hogy változzon a társadalmi légkör a magyar nemzetiségű szlovákiai állampolgárokkal való viszonyt illetően”, mert akkor ilyen viszonyról nem is kellene beszélni.
Politikai képviseletünk a Dzurinda-kormányok idején is „a kicsi is több a semminél” elve alapján többnyire belement a kompromisszumokba, így aztán nem volt, aki tágítsa a mandinereket, pedig erre nagy szükség lett volna. A jelenleg kormányon lévő Most-Híd vegyes pártnak meg ez idáig csak halmozott kompromisszumokat meg megtévesztő áleredményeket sikerült elérnie. Úgy tűnik az elmúlt évtizedek felvidéki magyar politizálása csődöt mondott. Nem ártana, ha okos, hozzáértő emberek végre górcső alá vennék az elmúlt évek szlovákiai magyar politizálását, s ennek eredményeként megszületne egy alapos, mélyreható elemzés. Közösségünk megmaradása érdekében ugyanis nagy szükségünk lenne arra, hogy felismerve a hibáinkat és tanulva azokból, lehet, hogy mindent újra kezdve konkrétan megfogalmazzuk, mit is akarunk, s a hosszú egy helyben topogás meg vissza-visszacsúszkálás után elinduljunk végre előre. Mert lehet, hogy ez az utolsó esélyünk.
Felvidek.ma, Dunajszky Éva
{iarelatednews articleid=”29497″}
