Van a magyar nyelven író-beszélő embereknek egy jól körülhatárolható csoportja, amely a deviancia és a szabadosság magasztalásán túl leginkább abban leli örömét, hogy gyűlöl mindent és mindenkit, ami és aki magyar. Ezt az “érzését” olykor meg sem próbálja véka alá rejteni, általában viszont a már messziről ordító “aggódó magyar értelmiségi” álarcába igyekszik bújtatni.
További jellemzője e körnek, hogy a csótányokhoz hasonlít: undorító, kártékony és nagyon nehéz kiirtani. Noha a politikai szárnyat látszólag sikerült a süllyesztőbe küldeni tavaly, a hangadók azért ma is jelen vannak a médiában (amelynek halálát év elején épp ők jelentették be ország-világ előtt, temérdek mocskot szórva a nyugati közvélemény előtt hazánkra). És ők most rendkívüli módon aggódnak, a világon mindenért. Még a határon túli magyar nemzetrészekért is, melyeket pedig regnálásuk idején szívük szerint belefojtottak volna egy üveg narancslekvárba.
A legújabb ilyen aggódó szösszenet éppen Tamás Aladárnét – s miután az MTI megírta, immáron Ilonka nénit – siratja. Minden tekintetben. A Galamus-csoport honlapján Várhelyi Attila tollából megjelent írás ugyanis drámainak szánt hangon próbálja elhitetni a nagyérdeművel, hogy mennyire együttérez a 99 éves nénivel: “Érdemes-e, szabad-e egy 99 éves embertől megtagadni bármit is, amit elhaló hangon kér, amit utolsó perceiben megkíván, amit örökül szeretne hagyni leszármazottainak?”
Hogy kicsit vagy nagyon undorító egy energikus, ma is aktív társasági életet élő néni utolsó perceit emlegetni, döntse el mindenki maga. Ahogy azt is, hogy mennyire ocsmány az alábbi gondolatmenet a “kapásról”: Azt nem tudjuk, hogy a néhai Magyar Köztársaságtól mit kapott vagy mit fog kapni ezután a jogutód Magyarországtól, az viszont biztosnak tűnik, hogy 99 becsületre méltónak látszó (sic!) életévét megkoronázandó, kérte a magyar állampolgárságot, jelentsen ez bármit is a ma Európájának kellős közepén: szívbéli megelégedést, nyugalmas öregséget, miniszterelnöki levélre való jogosultságot, jobb tévéműsort, erős forintot, a trianoni határok Jerikójának leomlását stb.”
A java azonban csak most következik, elolvasásához, átéléséhez zsebkendő szükségeltetik: Azt is kérdezhetjük azonban, hogy szabad-e, érdemes-e utolsó éveiben kihasználni őt, a szent 99 évest, megéri-e valakinek, bárkinek, nemzeti ambíciók lobogójára szalagként feltűzni, országhatárokon át krisztusként végighurcolni megtört testét, elhullott könnyeit fiolába zárva mutogatni azért, hogy ezzel a megtört testtel, ezekkel az elhullott könnyekkel nagyobb határt rajzolhassanak maguknak a határokat számon tartók, a földeket vérrel és nem munkával szerzők, a hatalmukat mások (holt)testén egyre feljebb lépve építők, mint megannyi okos lőcsei polgár* Mikszáth fekete városából”.
Nehéz leírni, micsoda perverzió, miféle deviáns, beteg elme kell ahhoz, hogy valaki az állampolgárságától a betegesen magyargyűlölő szlovák hatalom által megfosztott idős néni meghurcoltatásából is a nemzeti oldalt fenyítő korbácsot fonjon. Történik egy égbekiáltó igazságtalanság, amire – a korábbi években tapasztalt és iszonyúan kontraproduktív gesztuspolitika után – a magyar diplomácia azonnal reagált, ahogy az kötelessége is minden, az állampolgárait ért sérelem esetén.
A sajtó is tette a dolgát, s a szintén korábban jellemző maszatolás, ferdítés, elhallgatás helyett fő helyen foglalkozott az üggyel. Persze Tamás Ilonka néni kívánhatta a legkevésbé ezt a fajta “népszerűséget”, ez nem vitás. De ha valaki igazán visszaél ezzel a szomorú történettel, az az, aki ebben is a magyar kormányt és a nemzeti oldalt ütni alkalmas eszközt látja (és használja).
Arról már nem is beszélve, hogy a határokat számon tartók, azokat könnyekkel és igen sok vérrel, szenvedéssel, hazugsággal rajzolók nem mi, magyarok voltunk és vagyunk. Ahogy a földeket sem mi raboltuk el másoktól, nem is mi költöztünk be a kitelepítettek házaiba s nem is mi próbálunk meg minden eszközzel ellehetetleníteni másokat abban, hogy szülőföldjükön szabadon megélhessék a saját nemzeti közösségükhöz való tartozást.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
