A Gömör–Tornai-karszt északi részén, Rozsnyótól húsz kilométerre keletre, a Csermosnya-patak völgyében – ahol a szűk völgy hirtelen kitárul és egyedi szépségének teljes pompájával bűvöli el a Szádelői-völgy irányába tartót – egy mészkőteraszon fekszik Lucska, és pár kilométerre odébb Barka.
Míg az előbbi 219 lakosából a 2001-es népszámlálási adatok szerint szinte valamennyien, az utóbbinak csak a fele vallotta magát magyarnak (több mint négyszáz főből). Barkán jelentős számú cigány is él. A két kis község reformátusságának már kilencedik éve dr. Drenkó Zoltán a lelkipásztora, aki egyben a Rozsnyói Református Egyházi Alapiskola lelkésze és pedagógusa is.
Mindkét község lakosságának valamivel több mint egyharmadát teszik ki a reformátusok, akik mindannyian tagjai is a gyülekezetnek, hozzájárulva így annak fenntartásához. A barkai gyülekezet lélekszáma 95, a lucskaié csupán 45 – ebből következik, hogy a templomba sem járhatnak sokan. Általában 25–30-an vannak a több száz éves falak közt, de a sátoros ünnepek idején többen is vannak. Ez a barkai közösség esetében annyit jelent, hogy a reformátusoknak a fele jelen van az istentiszteleten. (Ha százalékban fejeznénk ki a jelenlétet, akkor a lelkipásztor büszkélkedhetne is az ötven százalékkal, hiszen kevés gyülekezetben van ilyen részvételi arány.) Drenkó Zoltán csodálatos eredménynek tartja ezt, és jó érzés tölti el, hogy egymás hite által erősödhetnek.
Barkán és Lucskán hetente egyszer van istentisztelet, a bibliaórákra kevesebben, 13–14-en jönnek el, zömében asszonyok. A lelkipásztor ennek ellenére fontosnak tartja a hit elmélyítését elősegítő alkalom legalább heti egyszeri megtartását. Gyülekezeti csendesnapot is szerveznek évente egy alkalommal, melyre mindkét gyülekezet tagjai meghívást kapnak. Ilyenkor nemcsak a barkaiak és a lucskaiak, hanem a szórványban élők és a két közösségből elszármazottak is eljönnek, hogy Isten igéje körül szeretetben összeforrva, a közös hitet és reménységet megélve épüljenek – mondja a lelkipásztor. Az ilyen alkalmakon nyolcvanan is részt vesznek.
A statisztikai adatok alapján az látszik, hogy mindkét gyülekezet egyre inkább idősekből áll. Ez sajnos tény, teszi hozzá Drenkó Zoltán, aki ugyanakkor hálás az Úrnak azért, hogy a tagok ennek ellenére aktívan kiveszik a részüket a gyülekezet életéből. A középkorúak közül némelyek rendszeresen, mások rendszertelenül látogatják az istentiszteleteket. Fiatalok is vannak, de ők nem nagyon érdeklődnek a közösségi alkalmak iránt; talán épp ezért gondolja úgy a lelkipásztor, hogy közöttük kellene a legjobban munkálkodni, az ő lelkigondozásuk elengedhetetlen lenne. Viszont a helyzet az, hogy többen külföldön kénytelenek munkát vállalni, ahonnan ritkán járnak haza, mások pedig el is költöztek a faluból a közeli városba.
Amikor arra terelődik a szó, hogy van-e remény a jövőt illetően, a lelkipásztor határozott igennel válaszol: „A magvető példázatából tudjuk, hogy az elvetett mag több helyre is kerül. Mi nem tudjuk befolyásolni a kikelését, szárba szökkenését. Nekünk a magvetés szolgálatát kell végeznünk” – mondja. A hívektől érkező visszajelzésekből pedig kitűnik – teszi hozzá –, hogy nagy szükség van a lelki szolgálatra. Ennek eredménye a fejlődés és a fokozatos előrelépés.
Utoljára 2009-ben keresztelt gyermeket, a házasságkötések száma sem gyakori, temetni sajnos sokkal gyakrabban hívják. Terveik azért vannak. Kell is, hogy legyenek – erősíti magát a lelkipásztor –, mert víziók nélkül a szolgálat ilyen kis közösségben eredmény nélkülinek, kifutóban levőnek tűnhet. Ám ezzel ellentétben csodálatos lelkigondozói szolgálatokat, beszélgetéseket, családlátogatásokat, asztalközösségeket lehet tartani. És ezekre óriási igény mutatkozik. Ezt kell a jövőben is gyakorolni, végezni, mert ezt nagyon meghálálják és szeretik a gyülekezeti tagok – mondja Drenkó Zoltán. Folyamatos a családlátogatás, amit egyre többen igényelnek; és a lelkipásztor sosem megy hívatlanul. Ezek által a találkozások által egyre jobban megnyílnak nemcsak a kapuk és az ajtók, hanem a szívek is – tapasztalja a lelkipásztor. Így vált rendszeressé a lelkigondozói szolgálat, de működik a telefonos lelkigondozás, lelki segítségnyújtás is.
A két kis közösség mindenképpen élni akar. Ennek bizonyítéka az, hogy Barkán két, Lucskán három évvel ezelőtt újították fel a templomot. Majd következett a Barkán lévő parókia. Mindkét községben volt egyházi alapiskola, de a barkait elcserélték a parókiához és a templomhoz közelebbi ingatlanért, amelyhez egy gyönyörű kert is tartozik. A cserét egy távlati tervük megvalósítása érdekében eszközölték: nagy álmuk egy hospice létesítése. Így akarnak szembenézni azzal a ténnyel, hogy a gyülekezet öregszik és egyre többen igénylik a személyes törődést, ellátást. A lelkipásztor gyorsan hozzáteszi, hogy ez az elképzelésük azonban még csak az álom szintjén van, mert a gyülekezetnek nincs elegendő anyagi fedezete. Az álmuk megvalósításához szélesebb körű összefogásra van szükség – mondja. Tervezik megszólítani az Egyetemes Egyházat, a testvéregyházakat és olyan gyülekezeteket is, amelyek támogatni tudnák ezt az elképzelést, ezt a szolgálati területet. Egyelőre még a pályázati lehetőségeken sem gondolkodtak, de később bizonyára majd tesznek ilyen lépéseket is. A lelkipásztor hozzáteszi, hogy a jó pásztor legelteti a nyáját, de egy idő után pihentetni kell őket. Így tesz ő is, egyelőre.
A gyülekezeti munkára van mód, a tagok gondozására, szeretetben történő ápolására minden élethelyzetben és életkorban van lehetőség. Az éveknek értelmet kell adni – mondja befejezésül Drenkó Zoltán lelkipásztor.
Kálvinista Szemle 2012/2, Reformata, Felvidék.ma
