Édesapám, Esterházy János a Szlovákiában élő magyarokat, mint „magyar család” határozta meg – írja levelében Malfati Esterházy Alice. Miért emlékezünk Esterházy Jánosra? Miért állitunk szobrot neki? Miért példakép? – teszi fel a kérdést.
Három választ tudok adni erre: Példakép Esterházy János mély Istenhite. Példakép minden nehézséggel dacoló magyarsága és példakép, hogy Esterházy János korát megelőzve, elvetett minden faji, nemzeti, és osztálykülönbséget.
Esterházy János mély Istenhitét bizonyitja egyik ránk maradt levele – csak két magyarul írt levele maradt ránk, amit a Szovjetúnióból való visszatérte után írt a korházból, – a börtönből csak korlátozott szószámú, szlovákul írt leveleket küldhetett. Ebben a magyarul írt levélben bevallja nővérének Lujzának, hogy kérte a Mindenhatót, hogy szenvedések árén méltó lehessen Krisztus követésére. Leírja, hogy amikor visszahozták a vonaton Szibériából, ott felejtették a börtönvagonban és napokig nem kapott sem enni, sem inni. Imádkozott Istenhez, kérve segítségét, hogy elbírhassa a gyötrelmeket és a végén megjelent az őr, és kapott vizet és kenyeret – mindez zokszó nélkül van leírva, inkább mint bizonyiték, hogy imája, Krisztus követésére meg lett hallgatva.
Apám, amikor Pozsonyba megérkezett, megtudta a börtönben, hogy halálra van ítélve, de nem említették, hogy nővére kegyelmi kérvényt nyújtott be nevében és minden függőben van, amig válasz nem érkezik. Így amikor az őr hívta, azt hitte kivégezni viszik. Imádkozott, utolsó perceit élve – nem tartották érdemesnek megmondani neki, hogy látogatója jött és nem a hóhér.
A következő, Krisztus követésére felajánlott szenvedés volt talán a legfájdalmasabb, mert már súlyosan beteg volt, amikor 1955-ben Csehszlovákiában kihirdették az általános amnesztiát; a bory-i börtönben tudatták a foglyokat, hogy másnap szabadulnak és visszaadták a civil ruhákat. A rabok egész éjjel nem aludtak, a közös teremben várták a reggeli szabadulást. Már a menetben volt Apám, pár méterre a kitárt kaputól, amikor az őrök utolérték: telefonhívást kaptak Prágából, hogy Esterházyra nem vonatkozik az amnesztia. Amikor már egy következő börtönben elmesélte Apám ezt az epizódot Mária nővérének, kibuggyantak könnyei. Mély Istenhite volt támasza 12 évi fogságában.
Mindez a szenvedés magyarsàga miatt volt ráróva. Esterházy perének bírója arra a kérdésre, miért oly kemény az ítélete, azt válaszolta: hiszen magyar!
Miert fontos magyarnak maradni? Az ezeréves történelmünk miatt! Történelmünk Szent István királlyal kezdődött, aki fiának írt Intelmeiben azt kéri, hogy az idegeneket fogadja be az országba és részesítse őket jó elbánásban. Nem emlékeztet-e ez az intelem Esterházy János 1938-ban itt, Kassán elhangzott szavaihoz? „Az ideát (Magyarországon) lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az ide csatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát (Szlovákiában) követeljük.” – mondta Esterházy.
Esterházynak Szent István volt a példaképe, a közöz hit szimbólumát, a kettős keresztet mindkét nép tiszteli. Esterházy mindig, mint testvérnépet említette a szlovákokat, akikkel közös gyökereink vannak a közös földben. Esterházy, mint magyar nemzetiségű, szlovák állampolgár érte el erkölcsi nagyságának zenitjét, amikor a pozsonyi parlamentben síkraszállt az üldözöttekért. Milyen kár, hogy még mindig nincs elfogadva kinyújtott keze, oly könnyű lenne őt irásaiból megismerni és közösen tisztelni.
„Esterházy János rengeteg szenvedéssel és végső soron életével fizetett azért a hűségért, amellyel keresztény hitének elveihez ragaszkodott: hogy segítette az üldözötteket, hogy a legnehezebb időkben sem hagyta el a rábízott népcsoportot, a szlovákiai magyarságot”. (Mayer Judith, Pozsony)
Malfati Esterházy Alice, Pázmaneum
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”33873″}
