Nagy érdeklődéssel olvastam Szűcs Dániel legutóbbi „ Kisebbségi minimum: van erre nekünk időnk?“ című cikkét a hírportál véleményrovatában.
A szerző minden szavával csak egyetérteni tudok, hiszen én is sokszor megírtam már, hogy ne a minimummal kezdjük majdani követeléseinket jogállásunkkal és az önrendelkezési formáink megvalósításával kapcsolatban, hanem a maximumot kérjük, de mihamarább, mert abból van mit engedni, ha kell! Szűcs szerint a minimumok, egyezkedések és mellébeszélések helyett határozott stratégiákat kell megalkotni, majd pontos és célirányos ütemtervekkel azokat megvalósítani! Hiszen mint fogalmazott, immár a 24. órában járunk! Ebben is igaza van, mert mikor e sorokat írom, A. Nagy László már el is foglalta kisebbségekért felelős, hatáskör nélküli kormánybiztosi székét Fico kormányában. Ő lesz az, aki tanácsokat, javaslatokat fogalmazhat meg a bennünket érintő törvényekhez, melyet a törvényhozás nem köteles figyelembe venni! Ha pedig így van, akkor vajon mire jó ez a kormánybiztosi szék? Arra, hogy a Most-Híd megint elérje célját, és jelöltje A. Nagy László személyében képviseljen bennünket a parlamentben, egy fogatlan oroszlán szerepét vállalva el kisebbségi ügyekben. Mert a kormányban lesz ugyan kisebbségi biztosunk, de neki továbbra sem áll módjában a már meglévő kisebbségi törvények betartatásának mechanizmusát működtetni! Bár ne lenne igazam!
A már ismert tények birtokában az az érzésem, hogy a tervezett Kerekasztal (SZMK), MKP, Most-Híd hármastalálkozó jövő héten, már csupán formalitás lesz. Formalitás és időpocsékolás?! Az idő pedig drága. A fejlettebb országokban, de nálunk is, az idő már pénzben mérhető, mert a kihasználatlan idő előbb időzavarhoz, később kapkodáshoz, végül hibákhoz vezet! Ezért voltam pár hónapja én is annyira türelmetlen, amikor a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala tevékenységével kapcsolatban néhány kemény mondatot fogalmaztam meg csak azért, hogy meginduljunk végre közösen azon az úton, amely reményt adhat nekünk felvidéki magyaroknak a túlélésre! Mert újabban már erről van szó, uraim! Itt tartunk!
Erre a SZMK legújabb vitaindító rovatában ilyesmikről olvasok: Ki a magyar? Merre magyar? Miközben már keresésünkre kellene indulni imigyen: Van még magyar? Hol a magyar? Szeretnél emberhez méltó életet élni szülőföldeden, magyar? Mert vitaindítójukból szerintem ez hiányzik a leginkább! Hiszen arra a kérdésre, hogy ki a magyar, ha nekem egy hozzászólót kellene kiválasztanom, az Zoltán lenne, aki a következőt modta: „Az a magyar, aki annak vallja magát“. Hát ez ennyire egyszerű tisztelt uraim! És higyjék el nekem, nagyon, de nagyon igaza van! Még akkor is, ha mondatát ki lehetne egészíteni mondjuk Petőfi Sándor Nemzeti dal című verséből vett idézetekkel is, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy rossz kérdéseket tesznek fel az embereknek, uraim! Mert ha jogállásunk rendezése, s majdan az önrendelkezésünk kivívása a cél – márpedig erről papol néha a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala –, akkor erről kell állandóan beszélni a sajtóban, hírportálokon, mindenütt, hogy politikai reprezentációnkkal karöltve egészséges érvekkel, és tudatos felvilágosító munkával meggyőzhessük honfitársainkat követeléseink jogosságáról! Ha Önök ezt nem így gondolják, akkor bizonyára az én készülékemben van a hiba!
Most pedig kézenfekvő a szokásos kérdésem: Hogy lehet az, hogy csak a fennebb idézett cikkírót, meg néhány magamfajta öregembert bántják a végletekig elhúzódó, már-már megüszkösödött emberi jogi témák rendezetlen sora itt Szlovákiában? Erre válaszoljanak, uraim, és ha lehet, tegyenek is érte!!
Mészáros László
{iarelatednews articleid=”34358″}
