Arról indult vita berkeinkben: ki a magyar. És arról is vitázunk: hogyan maradjon még magyar iskolánk. Most arról szólnék, hogyan nem fog maradni.
Történt a napokban, hogy az egyik falunk helyi lapjának szerkesztője arra kérte a magyar tannyelvű iskola igazgatóját, amire a szlovák tannyelvűét: írna már értékelést az éppen záruló tanévről, iskolája szemszögéből. Elvégre jó, ha a falu – meg a szűkebb környék – apraja-nagyja elolvashatja, hogyan is éltek, dolgoztak, hol voltak sikeresek a pedagógusok és a rájuk bízott gyermekek.
A szlovák igazgató örömmel vette a felkérést, azt meg különösen, hogy elég időt is kapott a beszámoló megírására, és ahogy a korábbi megnyilvánulásait láttam, biztosan ezúttal is lesz egy-két biztató szava a helyi újság olvasóihoz, potenciális tanulói szüleihez, s jelzi nekik: miért érdemes a gyermeküket az ő iskolájába járatni.
A magyar többségű falu nagyobbik, magyar iskolájának igazgatója viszont elutasította a kérést. Neki ilyesmire nincs ideje és nem is lesz. Korábban sem volt túlzottan készséges. Akkor sem, amikor az iskola fenntartója, az önkormányzat a környező falvak óvodáiban igyekezett elsősöket toborozni a magyar iskolának, merthogy sok faluban egyre kevesebb a gyermek, így megszűnik a kisiskola, azokat meg, akik tankötelessé válnak, inkább a legközelebbi városba íratják be a szülők, gyakran már szlovák iskolába…
Igaz, helyben, a faluban is kiegyenlítődik lassan a létszámkülönbség a két iskola között. Talán éppen azért, mert az országos politikai nyomás mellett a helyi különbség is megteszi a magáét. Az egyik igazgató mindent megtesz azért, hogy megtartsa az iskoláját, az emberek között is. A másik igazgató igazgat, elvégre ő azért ül az igazgatói székben, mert a pályázaton a legtöbb pontot ő szerezte meg. Ezt illik mindenkinek tudatosítani! (Önrontó magyar gőg?)
Úgy tűnik, a falu lakói ezt jól látják. És a helyzet megítélésén még az sem segít, hogy a magyar iskola többi pedagógusa nem utánozza az igazgatót, rengeteget dolgozik a gyerekekkel iskolán kívül is, szép sikereket ér el velük, mozgalmassá és élménydússá teszi életüket.
Ha rossz az iskola „cégére”, attól is beindulhat a leépülés. Az elmulasztott sok apró gesztus, amit kutya kötelessége lenne megtennie mindenkinek, aki abból él meg, hogy élnek itt még a magyarságukhoz ragaszkodó magyarok, többet árt, mint felfognánk. Különösen akkor, ha az ilyen magatartású ember a magyar mikroközösség kiemelt helyén áll: mert azt sugallja, előre jutni akkor lehet, ha vissza tudjuk fejleszteni a nem szlovák nyelvű-kultúrájú-identitású népcsoport intézményét.
E sorok írójának déjà vu élménye van: a husáki normalizációs éra második évtizedében találja magát egyre gyakrabban, az iskolaközpontosítások eszméit hallja újra – amelyet akkor a magyar iskoláink 147 %-ra teljesítettek! (a szlovákok cca 60-ra) –; megint megszólalnak igazgatók, akik nagy iskolaközpontok után áhítoznak – nem okulván abból, milyen „áldásos” hatása volt a legnagyobb magyar iskolának Párkány környékén, és végképp nem számolva átlagos anyagi helyzetünkkel –; Dušan Čaplovič újra arról elmélkedik, amiről anno elődje, Juraj Buša: a magyar iskolában csak a magyart, a történelmet és a földrajzot kellene magyarul tanítani, a többi tantárgyat szlovákul, hogy a magyarok jobban megtanuljanak szlovákul, és talán már csak egy új Mózsi elvtárs kerestetik neki szekértolóul. (Az igazgatók kinevezésébe már Ján Mikolaj törvénye visszahozta a hatalmi kontraszelekció elvét.)
Nekünk viszont sürgősen kellene egy Duray Miklós, aki felnyitná a szemünket. Mert elfogytak már a deméndi, a zonctoronyi rendes magyar kétkezi munkások, akik dózerrel is kiálltak a kezük munkájával épített magyar iskola mellett, s komolyan gondolták, hogy lerombolják, ha megszüntetik benne a magyar nyelvű tanítást… Deménden ma már magyar iskola nincs, osztatlan kisiskolává vált vagy megszűnt sok „agglomerálódott” főváros vagy nagyobb központ környéki település oktatási intézménye is, a megmaradt nagyobb magyar iskolákban mégsem lett több diák…
Kár lenne késhegyre menő vitákban, szlovákiai magyar kompromisszumkeresésében feltalálni újra a melegvizet. Szlovákiai magyar minimumokat papírra vetni pusztán azért, mert a politikai zsibvásáron megint önálló csapatban jelentek meg azok, akik meggyőződéssel vallják: előre jutni annak árán lehet, ha vissza tudjuk fejleszteni a nem szlovák nyelvű-kultúrájú-identitású népcsoport igényeit, időpocsékolás. Pedig nekünk már nincs időnk. Nekünk nem szlovákiai magyar minimum kell, hanem megmaradási minimum. Abban pedig jó magasra kerülhet csak a léc. Hozzá olyan kitartás, szívós apró- és többletmunka, amilyet Csehszlovákia megalakulása óta láthattunk magunk körül szülőföldünkön a folyamatos szlovák (szláv) térfoglalás, térhódítás során.
A magyar megmaradási minimum nem szólhat arról, hogy életterünket tovább minimalizáljuk, hogy magunk kezdünk el elmélkedni arról, egymás rovására hogyan mentsük át magunkat még egy-két évre, a nyugdíjig, vagy egy-két évtizedre. (A zoboralji mentőhelyen, nagy iskolaközpontban, Nagycétényben sincs már magyar elsős.) És arról sem kellene gondolkodnunk, hogyan lehetne minél jobban megfelelni a minket beolvasztani akaró szlovák többség elvárásainak. 1984 késő őszén írtam le: ne azon akarják lemérni, mennyire vagyok lojális állampolgár, hogy mennyire vagyok szlovák, mert én magyar vagyok. Akkor is, ha ezért nem tartanak az ország tisztességes polgárának. Ma sem mondhatok mást.
Legfeljebb még egy példát. A kétféle menekülőútról. A magyar egyetemünk példáját. 2004-ben indult útjára a Selye János Egyetem. Nyolc év telt el, s most van terítéken, hogy visszaminősítik főiskolává. A 2009-es újraminősítést követően az intézmény vezetője olyan véleményt is megfogalmazott, hogy ez sem lesz tragédia. Erre is mondhatnánk: nem tragédia, hanem csak minimum. Ahogy vesszük. Mert abba azért csak belesajdult a szívem, hogy egy sokkal rázósabban megalakult, nem állami felsőoktatási intézmény, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem ezzel a hírrel szinte párhuzamosan jelentette be:12 éves kemény munka és hadakozás után, tanárok és hallgatók létbizonytalansága mellett minden akkreditációs követelményt teljesített Romániában, így a következő tanévtől neki is folyósítani fogják a romániai tudományegyetemeket megillető állami támogatást.
N. Gyurkovits Róza, Felvidék Ma