Olyan ez, akár a járvány: jön egy új kormány, és első dolga garantáltan az lesz, hogy megreformálja az iskolaügyet.
Nem fontos, hogy pedagógus legyen az illető, aki a témát ragozni kezdi, az sem, hogy foglalkozzon az iskolával, vagy bármiért közel álljon hozzá, ez mind lényegtelen: eltekintve attól, hogy a focihoz, szexhez és neveléshez mindenki ért, az illető hivatalból illetékes. A tanító pedig kénytelen végrehajtani, amit előírnak neki. Mert ugye van tanterv, amit be kell tartani, meg kötelező tananyag és tankönyv, azon kívül tudja, hogy aszerint fogják őt is értékelni (általában azok, akik az iskolát legföljebb diákkorukban látták), hogyan teljesít a gyerek a teszteken vagy fölvételiken. És hát ennek kell megfelelni, nem másnak. Meg azért is érdemes az iskolát manipulálni, mert látványos az és hatásos: azt ígérik a gyerekemnek, amit én nem tudtam elérni. Az égvilágon senkit sem zavar viszont, hogy az iskolaügy (a nevelés, oktatás) a világ legkonzervatívabb eleme, mivel bevált információkat kell tovább adnia, bevált képességeket kell a gyerekekben aktivizálni, bevált módszerekkel. Mert az iskola nem kísérleti laboratórium – a politikusok mindenkori nézetével ellentétben.
Márpedig mindig ez van: az új kormány a megváltást az iskola reformjával kezdi. Nincs is olyan ember mifelénk, aki lényeges reform nélkül abszolválta volna iskoláit. Azt szokták erre mondani, hogy haladni kell a korral. Ez alatt általában azt értik, hogy a tudomány legújabb vívmányaival kell megismertetni a nebulókat a pillanatnyilag leghatékonyabbnak kikiáltott, értsd: divatos módszerekkel. Holott a legújabb vívmány még nem bevált érték, s a divat sem minőségi tényező. Miféle haladás az, ha egy-egy fokon az osztályok számát hol emelik, hol csökkentik, mindig a világ megváltásának aktuális jelszava szerint? Pedig egy közepes iskolarendszer, amelyet következetesen végigvisznek, jobb, mint tíz tökéletesnek kikiáltott rendszer, mert az állandó változás nem teszi lehetővé a töretlen következetességet, márpedig a nevelésben, oktatásban ez alapvető követelmény.
Az iskolák reformjának állandó problémája, hogy milyen tananyagot tesznek újdonságként be, illetve mit hagynak ki, mert hiszen a gyerek napja is 24 órából áll. Ám a tudás hihetetlen méretű szaporodásával mégis egyre több információt szeretnének a gyerekbe tölcsérezni, holott az emberi agy adott idő alatt csak bizonyos mennyiségű információt képes befogadni. Közben az informatív tananyag csak az elsajátítandók egyik eleme, egyik formája, s nem is a legértékesebb. A nevelésről ugyan sokat papolnak, ám a formatív tananyagról alig esik szó. Ami pedig a legfontosabb volna: kreativitásra nevelni az emberpalántát, megtanítani gondolkodni, arról szinte nem is hallani. Igen, bizonyos adatokat valóban tárolnom kell az agyamban, hogy orientálódni és reagálni tudjak, ám a kevésbé fontos adatok lexikonokban is föllapozhatók: hiába tudok bármit, ha nem tudok mit kezdeni vele, s főleg ha képtelen vagyok szükséges információkat megszerezni, és azokat helyesen értékelni, rendszerezni.
Ha tudni szeretnénk, milyen információ fontos a tankönyvben, akkor előbb jó volna tisztázni, milyen jellegű információ tartható fontosnak, s milyen az, amely mellőzhető. Ez nem azon múlik, személyesen fontosnak tartom-e tudni, hogy mondjuk Kassának mennyi lakosa van, hanem azon, az adott információ mennyire alapvető és továbbvezető, tehát van-e instrumentális jellege is. A mai világban valóban annyi információ gyűlt össze, hogy képtelenség minden fontosat számon tartani: ezért fontosabb az olyan tudás, amely a szükséges információhoz hozzájuttat. Magyarán: nem fontos a háromszög kerületének kiszámításához szükséges képletet fejben tartani, fontosabb ennél, hogy olyan tudással legyek fölvértezve, aminek segítségével erre magam is rá tudok jönni. Vagy ha megtanulok egy lexikonnal, számítógéppel bánni, ahonnan a szükséges információt megszerezhetem.
Persze, van ennek is hátulütője. Ugyanis a mechanikus memória igénybevétele ily módon föltűnően a háttérbe szorulhat. Manapság, ha a tanító verset akar a gyerekkel megtaníttatni, a szülő képes az iskolába jönni, hogy azért lármázzon, mennyire túlterhelik a gyereket, mit is képzel a tanító. Holott a mechanikus memóriát éppen fiatal korban kell fejleszteni, később az már nem lesz olyan eredményes. Mert bizonyos tényeket azért mégis fontos tartósan elsajátítani, s ez nem csupán a betűvetésre és az egyszeregyre vonatkozik. Voltak idők, amikor az anyukák altatót (is) énekeltek a gyereknek és meséltek neki, a gyerek pedig szinte észrevétlenül egy csomó népdalt (a zenei nevelés eme rendkívül fontos elemét itt most mellőzzük) és népmesét sajátított el, képes volt rengeteg dolgot megtanulni és fejben tartani anélkül, hogy bármi tanulás-félét észrevett volna. Manapság ugyancsak ritka az olyan anyuka, aki énekel, és mesét mond a gyerekének, sőt, egyre több nevelési feladatot az iskolára hárít mondván, hogy neki nincs ideje, a nevelés szerinte amúgy is az iskola dolga. És ezt az őrültséget a társadalom még el is fogadja (mert dolgozni jár a gondos mama, meg a háztartást is vezeti, stb.), holott régen tudjuk, hogy minden nevelés alapja a család, még a mai maroktelefon korszakában is. Egy tapasztalt pedagógus tudja, milyen egy-egy család, anélkül, hogy látta volna a szülőket: a gyerekről, viselkedéséből, beszédéből minden kiolvasható. Amit a család elmulasztott, netán elrontott, azt az iskola csak nagyon nehezen tudja helyrehozni, ha egyáltalán. Iskolakirándulásokon én is voltam, persze, az is fontos, de eszembe nem jutott soha az elemózsia csomagolását csak úgy eldobni. Mert a szüleimmel is voltam kirándulni, s tőlük megtanultam, hogy az erdőben nem szemetel az ember: a szemetet hazahozzuk, ott dobjuk a kukába. De honnan tudja ezt a gyerek, akit szülei sosem vittek erdőbe, vagy maguk sem tudják, hogyan kell ott viselkedni? A tanító sok mindent szóvá tehet, ám az egyszeri alkalom aligha elég, hogy intelme a gyerek szokásává váljon. Mert a gyereket szoktatni elsősorban a családban kell!
Ezzel szemben az iskola feladata az volna, hogy olyan, túlsúlyban instrumentális jellegű anyaggal konfrontálja a gyerekeket, hogy az elsajátított ismereteket tevékenyen és alkotó módon tudják alkalmazni. Ehhez viszont nyugalom kell, nem lehet az iskolarendszert minden választás után átszervezni. Az oktatásnak, nevelésnek fontos tényezője az állandóság és az idő. Ha azt nem adjuk meg, a legjobb rendszer is megbukik, a legjobb igyekezet is semmissé válik.
Folytatjuk.
Aich Péter, Felvidék.ma
