Most, mikor ezeket a sorokat írom, Magyarországnak a londoni olimpián három érme van (mindhárom fémből egy-egy), Szlovákiának egy bronz. Hány érmünk is van tehát, „nekünk”?
Az efféle matematikai feladványokat egyébként előszeretettel adják fel a szlovák politikusok, újságírók a felvidéki magyaroknak, főleg, ha magyarországi és szlovákiai sportolók mérettetnek meg. „Ön kinek szurkol?” Leggyakrabban ez a diplomatikus válasz érkezik: a mieinknek.
Valljuk be, sokszor nem is alibi-válasz ez, hanem még a megkérdezettek sem tudják igazán, hogy kik is a mieink, és kinek illik szurkolni. Ennek több oka van, egyrészt a kettős identitástudat (a magyar nemzethez való tartozás, illetve a szlovákiai állampolgárság), másrészt a múltban Magyarország politikája is olyan volt, hogy nem tartotta sajátjainak a határon túl élő magyarokat. A kommunista érában még gyakran le is cseheztek bennünket, de a rendszerváltozást követően is voltak pofonok, melyek közül talán a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás előtt a Gyurcsány-kormány ellenünk kifejtett kampánya volt a legfájóbb. „Drukkoljunk a magyaroknak, amikor azok megtagadnak bennünket?” – vélekedtek, joggal, sokan. De nem kellett Magyarországra mennünk okításért, gyakran saját választott politikusaink mutattak utat.
Itt van például Bugár Béla, a Most-Híd elnöke, aki nem hagyott kétséget a „helyes utat” illetően. Bugár a szlovák Expres Rádió 2010. január 17-i adása „Mit adott a hét?” című műsorának stúdióvendégeként egy „választási játék” azon kérdésére, hogy „Slovan Bratislava vagy Ferencváros Budapest?” kapásból így felelt: „Nem vagyok szurkoló, de ha egy szlovák csapat fog játszani egy magyar ellen, akkor a szlovákokért szorítok”.
Emlékeztető: A Slovan és a Ferencváros 1992-ben szembetalálkozott a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. Az első mérkőzésre Pozsonyban került sor, a szlovák rendőrség brutálisan lépett fel a vendégszurkolókkal szemben. Ennél sokkal frissebb „slovanos emlék”, a 2008. november 1-jei, amikor a Slovant a dunaszerdahelyi DAC látta vendégül. A szlovák rendőrség akkor is a Slovan ellenfelének szurkolóit verte, egyikük – Lengyel Krisztián – súlyos sérüléseket szenvedett. Ezt követően a szlovák törvényhozás egy olyan jogszabályt alkotott, amely megtiltja, hogy „idegen” zászlók lobogjanak a szlovákiai (nem nemzetközi) mérkőzéseken. A törvény szavazásakor Bugár Béla még az MKP képviselője volt, az összes jelen lévő MKP-képviselő közül csak ő nem szavazott ellene.
Most, az olimpia idején még inkább szembesülünk ezzel a kettősséggel, ezzel a dilemmával. Persze, egy vérbeli magyar szurkolónak nem okoz gondot, hogy rekedtre szurkolja magát a magyarokért. Éljenek azok akár Magyarországon, akár Szlovákiában. A most folyó londoni ötkarikás játékokon is van három felvidéki magyar versenyző, a kenus Tarr György, Gelle Péter, valamint a sportlövő Varga Erik. Természetesen nem vét senki sem a hazafiság ellen, ha szurkolunk nekik, abban is bízva, hogy ők is hűek gyökereikhez. Sőt, az sem gond, ha valaki az állampolgárság okán pezsgőt bont a szlovák sportolók győzelmeire is. Ez mind megfér egymás mellett, a dilemma akkor jelentkezik, amikor egymás ellen küzdenek Magyarország és Szlovákia sportolói.
Mint ahogy a múlt héten Székesfehérvárott a Videoton és a Slovan. Bár, ebben az esetben, tekintetbe véve a Slovanhoz kapcsolódó magyarellenes eseményeket (a fenti felsorolás nem volt teljes!), úgy vélem, nagyon gyenge magyar identitástudattal rendelkezik az, aki a pozsonyi csapatnak szurkolt. De ha vállalja, legyen. Attól természetesen nem vagyok nagyobb magyar, ha a Videoton továbbjutásával kapcsolatban kijelentem, hogy „győztünk”, mint ahogy Bugár Béla sem attól kisebb magyar, hogy ő most „veszített”. Mégpedig azért, mert a szlovák-magyar viszony alakulásáról nem a sportolók tehetnek, hanem elsősorban a politikusok. Ismertem olyan elvakult Bayern-drukkert is, aki mellesleg jó magyar hazafi volt, de a Bayern az Bayern, és ezért a bajoroknak szurkolt a dunaszerdahelyi DAC ellen, ahogy édesapja is 1974-ben, amikor a Bajnokcsapatok Európa Kupájának elődöntőjében az Újpest volt az ellenfél. Más a sport, és más a politika, a sportban lehetnek kedvencek, akik mindenki előtt előnyt élveznek.
De változtak a körülmények is a magyar öntudatra vonatkozóan. Szlovákia részéről nem, de Magyarország irányából egyértelműen. Magyarország ma minden gond nélkül megadja az állampolgárságot egy határon túli magyarnak, a Gyurcsány-botrányt az új kormány helyrehozta – noha tudjuk, Szlovákia ez ellen foggal-körömmel küzd. Tehát ellenünk küzd, felvidéki magyarok ellen. Egyértelmű, hogy „a haza” kifejezés alatt Magyarországot értem.
Ha egy magát felvidéki magyarnak valló személy a szlovákoknak szurkol a magyarokkal szemben, azzal nincs gondom, ha az úgy érzi (az emberek értékrendje különböző), hogy Szlovákia jó hazája, amely egyenrangú polgárként kezeli őt. Tudatosítva azt, hogy Szlovákia a nagyhatalmi játékok szerencsés győzteseként jutott csak a Felvidékhez. És ha már így van, akkor annak politikusai legalább legyenek lojálisak irántunk. Nekem a gondom ott van, hogy én ezt nem érzem, sőt, úton-útfélen az ellenkezőjét tapasztalom. A városban, melyben élek, és amely születésemkor egyértelműen magyar többségű település volt, ma már kétszer annyi szlovák él, mint magyar…
Minden rosszban van valami jó, és így ennek is meg van a maga előnye: nem egy, hanem három olimpiai érmünk van. Négy lenne az igazi…
Oriskó Norbert, Felvidék.ma
