Andrássy Dénes gróf alapot hozott létre azzal a céllal, hogy az utókor minden év október 26-án, halála napján misével emlékezzen meg a nemes lelkű Franciska grófnéról.
Andrássy Dénes gróf szeretett felesége halála után egy csodálatos szecessziós mauzóleumot építtetett Krasznahorkaváralján, hogy ott helyezzék őket örök nyugalomra. Amint azt a gyászmisét szervező Betléri Múzeum munkatársai elmondták, a hagyományt töretlenül követik a mai napig, a miséket még a szocializmus évtizedei alatt is megtartották. Az idei, 110. évfordulón tartott emlékmisét megtisztelte jelenlétével Vladimír Filo, rozsnyói megyés püspök, aki magyar nyelven emlékezett meg a grófnéról, példaképként állítva a mai kor asszonyai elé, kiemelve férje iránti hűségét, istenfélő természetét, szerénységét, határtalan jóságát, emberszeretetét. Idézett a Sajó-Vidék korabeli számában megjelent méltatásból:
„A bibliai kegyes Thabita asszony volt Ő, „ki gazdag vala jó cselekedetekkel és alamizsnákkal, melyeket osztogatott vala”. A krisztusi szeretetet gyakorolta, a Samaritánus módjára tevén jót – nem azért, hogy lássák, nem azért, hogy megdicsérjék, nem azért, hogy az itéletében ingadozó világ tetszését megnyerje: de azért, mert angyali jóságú szíve, nemes lelke készteté reá. Virág vala Ő, mely pazarul ontja illatát akár láttatik, akár nem. Napsugár volt, mely éltető meleget és áldást hord magában, melynek léte munkái hatásában mindenütt nyilvánvaló, de ő maga – mint ilyen – nem látszik sehol.
Városok, községek és egyesületek humánus intézményei, közegészségügyi, kulturális alkotásai, a tudomány, művészetek és irodalom, a templomokon a keresztek és csillagok, az iskolákban a gagyogó gyermektől kezdve a tudományszomjas ifjakig százezreknek lélekben és szellemben való fejlődése, a szegények éhségének csillapulása, az özvegyek búsongó sóhajtozásának csendülése, az árvák keserves könnyeinek fogyása: nyilvánvalóvá tevék széles e hazában mindenütt, de e haza határain kívül is, áldásos lénye lételét.
És minő volt e lény létele ?! Csodálkozás fog el, de e mellett megszentelődött tisztelet hatja át valónkat, ha rágondolunk. Korunk a külsőségek és a nagyzás kora. Nőink legnagyobb része a divatos külsőségekben pazarolják el a női lélek kincseit. Felkapottnak lenni! Elismertetni! Korunk női legnagyobb részének ez a lelkük titkos vágya. Az ázsió nélküli értékért, a bókért feláldozzák a női szív kincses bányáját. És íme e korban akadt nő, ki teljes mértékben valósíthatta volna meg életében a kornak felfogását, testének szépsége, élettársának előjogai, társadalmi helyzete, önlelkének magas műveltsége, az anyagi helyzet mind egy-egy kiváló eszköz lehetett volna kezében, hogy korunk életirányát kövesse. És Ő nem követte. Ő nem a hiúság vásárját járta. A legnemesebb értelemben vett női és hitvestársi életet élte. Jót tett, a hol szíve szükséget sejtett, és meleg tanyát készített annak, ki szíve bálványa vala…” (Sajó-Vidék, 1902. november 6-i száma, Réz László szerk., Rozsnyó)
Fotó: rozsnyovidek.sk
Prékop Ivett, Felvidék.ma
