Régi kedves barátom jelentkezett váratlanul, hogy családjával együtt Kassára látogat. Húsz éve nem hallottam róla. Úgy emlékszem rá, hogy annak idején Margonyára járt az aradi vértanúk egyikének sírjához az október ünnepségek alkalmával.
Egyszer az erdőből kijövet futottunk össze váratlanul. Most sikerült ismét találkoznunk. Amint hazaérkezett, megírta benyomásait. Örömmel teszem őket közzé, mert üdítő, ha mások tapasztalatait is megismerheti a Tisztelt Olvasó.
„Köszönjük a sűrű teendőitek közepette is ránk szánt órácskát. A szíves fogadtatás olyan érzést keltett bennem, mintha nem is telt volna el több, mint két évtized a legutóbbi találkozásunk óta, mintha csak ott folytatnánk a beszélgetést, ahol akkor abbahagytuk. Igazán sajnálom, hogy nem volt több időnk, és így látogatásunk egy kissé hektikusra sikeredett – rövid hétvégi ottlétünk két napja alatt szerettünk volna részt venni minél több programon, és talán így beleestünk az «aki sokat markol – keveset fog» csapdájába.
Mindenesetre némi ízelítőt azért kaptunk a KEKF megnyitójának hangulatából. Mindjárt a megérkezésünk után, az állomás előtti téren álló információs kioszkban feltankoltunk különféle nyelvű prospektusokból – a helyi államnyelvű mellett volt ott angol, német, sőt még lengyel nyelvű is. Biztosan onnét várják a legtöbb látogatót (hisz Magyarország olyan messze van – vagy talán csak nem érkeztek még kinyomtatni a magyar nyelvű anyagokat). Pár lépéssel ezután akkorát estem a finom hóval belepett jégen, hogy még most is sajog a combom, de a fájdalmas kezdetet igazán hamar igyekezett feledtetni az ünnepi díszbe öltözött város és a zavarba ejtően bőséges kulturális kínálat, szinte «kultúrsokkot» kaptunk – vagy talán csak mi voltunk már régóta kiéhezve az ilyesmire? -, azt sem tudtuk, hogy a sok érdekesnek ígérkező, ám időben párhuzamosan futó rendezvényből mit válasszunk.
Végül délelőttönként a Tháliában voltunk a filmvetítéseken – bár mindkét film olyan »súlyos» témájú volt, hogy kissé komor hangulatot kölcsönöztek a napindításnak. Talán éppen ezt próbálták oldani Kántor Kata zenés-táncos közjátékával (bár az sem volt nevezhető éppen «könnyű műfajnak»). Én korábban kevéssé tudtam élvezni az efféle performance-ot, de ezt háromszor is végignéztem, és minél többször láttam, annál inkább tetszett. Azt viszont sajnálom, hogy az Intermezzo-beli reggeli keretében tartott Márai-felolvasásról csak utólag, éppen a Te cikkedből értesülhettem. Lehet, az első napi Szabó Magda-filmet elcseréltük volna rá, elvégre moziba itthon is mehetünk. Kora délután, a Máthé János-tér avatásán voltunk. Sikerült egy pár szót váltanom az özveggyel is, hozzám igazán nagyon kedves volt és még a műterembe is invitált. (Abban maradtunk, hogy ez a rövid hétvége a sűrű programok miatt nem a legalkalmasabb egyikünknek sem, de majd időpontot egyeztetünk.) Az elég távol eső szabadtéri programtól a havas-szeles időben kellőképpen átfagyva, a főtéren engedtünk egy hirdetés csábításának és beültünk estebédre egy sült kacsahússal és lila káposztával töltött laskára és egy bögre újévi puncsra, amit kint az utcán, a bejáratnál egy nagy fekete táblára krétával felírva így együtt 5,20 €-ért reklámoztak – és sajnos, már csak utólag, a bankkártyám lehúzása után, a bizonylatot zsebre vágva vettem észre, hogy odabent a vendéglőben viszont külön-külön, 3,90 + 2,50 = 6,40 €-ért számláztak (természetesen fejenként). De spongyát rá, egyszer élünk, és az étel is meg az ital is tényleg finom volt és kiadós. A szombat estét – tekintettel családom döntő többségének érdeklődésére – a zenének szenteltük, először a gregorián kórusnak a Szent Erzsébet-székesegyházban, utána az orgonamuzsikának a ferenceseknél. Kár, hogy a templomokat már Nálatok is zárják, úgy hajtottak ki bennünket az utolsók között mindenhonnan. Jó lett volna alaposabban körülnézni bennük, igazán szépek és változatosak a még mindenütt álló faragott Betlehemek. [A ferenceseknél a rózsafüzér látható.] A Szent Erzsébet-székesegyház díszkivilágítása igazán hatásos – bár, őszintén szólva, nekem egy kicsit túl színes. Kitűnő ötletnek tartom a történeti témájú vetítést is a Szent Orbán-torony falán, de itt meg elég furcsa volt látni történelmi kontextusban a jelenlegi európai határokat…
Vasárnap gyakorlatilag az egész nap Márai jegyében telt – délelőtt a filmvetítésen, délután a téravatáson és a Márai-házban. (Az ünnepi beszédek közül a legszimpatikusabbak számunkra az alpolg
ármester asszonyé és a «harmadik generációs» rokoné voltak – őszintén szólva, a magyar miniszteré sem tetszett különösebben.) Közben még bekukkantottunk miskolci földijeimhez és megkóstoltuk a remek füstölt kolbászukat, amellyel otthon az üzletekben sehol sem találkoztam, valamint – étvágygerjesztőül – a pálinkájukat. Ha már úgyis ott voltunk, aznap a Magyar Udvarban ebédeltünk (finomat ugyan, de szintén elég drágán), ahol kissé meglepő volt, hogy egy ilyen cégtáblát viselő helyen nem találtunk magyarul beszélő felszolgálót. A nemzetiségi klubbá keresztelt Márai-ház első helyiségében egy hatalmas tömegbe botlottunk, ahonnét szinte «kidobtak» minket, mondván, hogy az emlékszoba beljebb van – nem tudom, miféle zártkörű rendezvény lehetett ott? – de a kiállításon Veres Tímea nagyon kedvesen végigkalauzolt és a filmet is levetítette nekünk. Így, hacsak a filmvásznon is, de aznap még egyszer találkozhattunk Veled és hallgathattuk szakavatott kalauzolásodat. Ezek után már csak annyira maradt időnk, hogy az utolsó pillanatban bekukkantsunk még az Orsolyákhoz az ökumenikus istentiszteletre, (ahonnét röviddel utána szintén kitessékeltek minket), elnyaljunk egy fagylaltot az Aida cukrászdában és futólépésben kicsattogjunk a pályaudvarra, hogy le ne késsük a vonatunkat. Éjfél előtt nem sokkal értünk haza, a sok élménytől kimerülten zuhantunk ágyba.
Egy helyi újságírónak – akit ráadásul régi ismerősömként, barátom?::::ként tisztelhetek – talán mégsem lesz teljesen érdektelen amit írtam, és nem utolsó sorban még mindig a hatása alatt vagyok az átélteknek. Végezetül – és talán összegzéséül is – egy mondás jutott eszembe, amivel Lappföldön találkoztam (ott sok efféle bölcsességet tudnak az egyébként szűkszavú emberek). «Ystävyys on laituri, joka antaa tukea, olitpa tulossa tai sitten lähdössä.» Az én hevenyészett magyar fordításomban valószínűleg korántsem olyan hatásos, mint finn eredetiben, de a gondolat talán kiérződik belőle: «A barátság kikötő, támasz érkezőben és indulóban.» Köszönöm Neked ezt a kikötőt, az én kassai kikötőmet!
Szeretettel és barátsággal:
János és az egész család.”
Én meg köszönöm, hogy megosztottad tapasztalataidat.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
