A felvidéki jogfosztottság időszakával (1944-48) foglalkozó kutatásaim során szlovák szerzők tollából a minap két értékes adatokat tartalmazó írás is a kezembe került.
Az egyik bő három éve jelent meg a Pravda szlovák napilap 2010. május 16-ai számában Vladimír Jančura közismert jegyzetíró tollából, aki 211 tömegsírról és 5304 ártatlan magyar és német emberáldozatról számol be a háború utáni eszement szlovák vérengzések kapcsán. Az alábbiakban ezt az írást ajánljuk a szíves figyelmükbe annak apropóján, hogy a feltételezések szerint a napokban lesz 68 esztendeje annak, hogy a pozsonyligetfalui magyar gyűjtőtábor parancsnoka, Eduard Kosmel utasítására megkezdték a Taubenheim lágeréből hazatartó 90 levente 15-20 fős csoportokban végrehajtott kivégzését. Az írást nem azért tesszük közre, hogy a múltat piszkáljuk, hanem az erkölcsösebb, nyugodtabb jövőnkért. Azért, hogy a szlovák és a magyar ember egyszer végre tiszta lelkiismerettel merjen egymás szemébe nézni, és a közös holnapunkért őszintén együttműködve tudjon tenni. (Dunajszky Géza)
Szlovákiának is megvoltak a maga Katynjai. Persze, kisebbek és kevésbé ismertek, mint az a nagybetűs Szmolenszknél. Ezekben „csupán” néhány százra rúg a legyilkoltak száma, vagy maximum ezerig, nem pedig több tízezerig.
De a Túrócnémeti (Sklené) melletti erdő szélén és a selmeci állomáson, Körömcsében (Kremnička) és a németfalvai mészégetőben, a micsinyei lőtéren vagy a pozsonyligetfalui temető falai mögött – mindenütt tarkón lőtték az embereket. És némelyiküket még élve eltemették. Úgy, mint Katynban.
A gyilkosoknak a legtöbbször egyenruhájuk volt: szovjet, német, szlovák vagy csehszlovák. És az áldozatok többnyire civilek voltak: férfiak, öregek, nők és – gyerekek.
Valamennyi említett vérengzés az orosz Katyntól eltérően a háború végén vagy röviddel a befejezése után történt a parancsnoki önkény vagy a megtorlás megnyilvánulásaként. Ugyan nem egyenesen az államhatalom vagy a véderő irányította, de figyelmen kívül hagyta, sőt csendben eltűrte azokat. Ezt kívánta az akkori „farkas idők” légköre.
Az orosz Katynnal még egy közös vonásuk van ezeknek a tömeggyilkosságoknak – maradtak a megválaszolatlan kérdések 65 év eltelte után is (most már 68 év – a szerk. megjegyzése). A legfőbbre közülük – hogy miért kellett mindennek megtörténnie és ki a felelős ezért – nem ad kielégítő választ még az újraindított vizsgálat sem.
A visszakerült Pozsonyligetfalu szörnyűséges névjegye
Több szlovák város és falu rögtön a német megszállás alóli felszabadulás után újabb sokkot ért meg. Napvilágra kerültek a tömegsírokról szóló információk, amelyeket a visszavonuló hitleristák hagytak maguk után. „A pozsonyligetfalui temető falánál öt tömegsírt találtak, bennük 500 agyonlőtt áldozattal.” Ez a hír terjedt el Pozsony-szerte néhány nappal azután, hogy az utcáin megjelentek Rodion Malinovskij marsall seregei. A szörnyűséges lelőhely annak a Ligetfalunak az első névjegye volt, amely hét év után megszűnt német terület lenni és visszakerült Szlovákiához.
1945 májusában az újságok az ügyben vizsgálódó bizottság munkájáról szóló hírekkel voltak tele. A bizottságban az orvosi köröket Karol Koch ismert sebészprofesszor és Herman Krsek professzor, a törvényszéki orvosi hivatal akkori elöljárója képviselték. De szemtanúk is jelentkeztek, akik vallomást tettek arról, hogy 1944 decemberének elején hogyan hajtottak ide mintegy 1600 férfit, többnyire magyar zsidót, hogy a védelmi árkokat megépítsék. A tábor őrzését az SA-egységek (rohamosztag) végezték, amelyek kegyetlenül és erőszakosan bántak a foglyokkal. Felszólítás nélkül lőttek mindenkire, aki megsértette a kaszárnya elhagyására vonatkozó tiltó parancsot.
1945 márciusának végén a front már közeledett Pozsonyligetfalura, ezért elrendelték a foglyok kitelepítését a mathauseni koncentrációs táborba. A nácik úgy döntöttek, hogy minden legyengült foglyot, aki képtelen lett volna a szállítást elviselni, likvidálják.
A pozsonyligetfalui tömegsírok exhumálása után megállapították, hogy az áldozatok nagy részét agyonlőtték, többüknek szétverték a koponyáját, és több tíz mártírt a hóhérok élve temettek el. Ezeknek az állati cselekedeteknek némelyik elkövetőjét a szlovák bíróságok ítélték el, másokat az osztrák igazságszolgáltatás vont felelősségre. „Sokan azonban büntetlenül maradtak, köztük a ligetfalui gestapó parancsnoka, Anton Hartgasser” – mondja Stanislav Mičev történész.
A megtorlás ártatlanokat is ért
Pozsonyligetfalu sokáig olyan volt, mint egy elátkozott hely. 1945 júniusának végétől gyűjtőtábor működött ott a németek és a magyarok számára. A történészek megállapításai szerint mintegy 2300 embert gyűjtöttek ott össze. A táborban kegyetlen higiéniai, egészségügyi és étkeztetési viszonyok uralkodtak. Napirenden volt a tífusz, a bélhurut és a gyomorhurut. Éjszaka meg a lövésektől volt hangos a környék. Az őröknek a csehszlovák hírszerzés (kémelhárítás) parancsolt. Közülük a legmagasabb rendfokozatban Eduard Kosmel volt. „Aki a letartóztatottak közül nem tudott jól szlovákul vagy csehül, az Kosmel számára automatikusan német vagy magyar lett, azaz megbízhatatlan” – vallotta két évvel később Bronislav Bukva katonai orvos. Nem sokkal azután, hogy egy a Duna jobb partján lévő tankárokban 60 csontvázat találtak.
Peter Vatta katona vallomása már-már valószínűtlenül hatott, s inkább a gestapó garázdálkodásairól tanúskodott, mint a csehszlovák hadserek tisztjeiéről. Vatta mintegy 80 személy transzportjáról beszélt, akik közt, két férfi kivételével, csupán nők voltak, többnyire Szentgyörgyről. Közülük talán tizenkettőnek kisgyermeke is a karján volt. „A szakaszvezető elszedte a dolgaikat és két tisztiszolga lőtte őket” – állította Vatta. További 30 embert állítólag máskor lőttek agyon: vagy egyenként, vagy pedig kisebb csoportokban.
Kosmel és a további vádlottak pere 1947 májusában zajlott a Pozsonyi Katonai Bíróság testülete előtt. A védelem a Beneš-dekrétumok 1938. szeptember 30-a és 1945. október 28-a közti antifasiszta ellenállás keretében végrehajtott cselekedetek amnesztiájáról szóló rendeletére hivatkozott. Kosmelt ennek ellenére 7 éves börtönbüntetésre ítélték. De a prágai Legfelső Katonai Bíróság már 1947 októberében megszüntette az ítéletet. Később aztán Kosmel pályafutása magasan ívelt: generális, majd parlamenti képviselő lett. Mi több, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek vezérkari főnök helyettese lett Moszkvában. Érinthetetlen volt.
Ki gyilkolt Micsinyénél?
Csak 1990 után kezdtek Szlovákiában nyíltan beszélni és írni a Túrócnémeti mészárlásról, ahol a partizánok agyonlőttek 187 szlovákiai németet –16 és 60 év közötti civileket. Mindez csupán három héttel a Felkelés kitörése után történt.
A múlt rendszerben erről a tragédiáról nem lehetett beszélni. 1993-ban katonai történészek csoportja a tett helyszínén felmérést végzett és több még élő emlékező vallomását dolgozta fel. A pozsonyi Katonai Történelmi Intézet egykori igazgatója, Pavel Šimunič a főbb megállapításokat négy pontban összegezte: „Az első – hogy megtörtént az eset, a második – hogy nem kellett volna megtörténnie, a harmadik – nem tervezett mészárlás volt, a negyedik – nyilvánvalóan a katonai jog megsértéséről volt szó.”
2004-ben – hat évtizeddel később! – néhány áldozat hozzátartozóinak beadványára újravizsgálták az ügyet. Kiderült ugyanis, hogy a vérengzés másnapján 1944. szeptember 22-én az ügyet a felsőstubnyai csendőrök kivizsgálták ugyan, de ne jutottak egyértelmű eredményre.1945 augusztusában a túrócnémeti beavatkozás néhány közvetlen résztvevője is vallomást tett, a Jegorov brigád egyik szakaszának partizánjai. A vallomásaik az antifasiszta ellenállásban való részvétellel kapcsolatos különböző engedményekre vonatkozó kérvények mellékletei voltak. „Néhány napig gyakorlatoztunk, majd az eskütétel után Túrócnémetibe mentünk, ahol összeszedtük az összes férfit és agyonlőttük őket, mert németek voltak” – mondta a Losonc környékéről származó Jozef V. A földije, Karol B. valószínűleg kevesellte ezt a magyarázatot, mert azt vallotta: „Túrócnémeti lakói, a svábok elárultak bennünket, megmérgezték a kútjaikat és különbözőképpen akadályoztak bennünket”.
A partizánok vallomásai hosszú ideig a losonci járási archívumban hevertek, majd később a besztercebányai Szlovák nemzeti Felkelés Múzeumába kerültek. Az következik belőlük, hogy a szakaszparancsnok akkor a 27 éves orosz tiszt, Leonid Slavkin volt, aki valószínűleg azokért a bűntetteket bosszulta meg a szlovákiai németeken, amelyeket a birodalmi németek SS-egységei és a Wermacht követtek el valamivel korábban, a Szovjetunió területeinek megtámadása után. De az újabb nyomozás is zsákutcába futott. A katonai bűntettek, amelyek elévülhetetlenek, valamennyi lehetséges elkövetője ugyanis már halott.
Mind a mai napig nagyon ellentmondásosak az információk a felsőmicsinyei vérengzést illetően. Az egyik forrás szerint 1944 októberének végén és novemberének elején a fasiszták 63 személyt gyilkoltak le, köztük 23 foglyot a Beszetrcebányai Kerületi Fogdából. Egy másik forrás viszont azt mondja, hogy a partizánok már 1944 szeptemberében mintegy 50 civilt lemészároltak ott. Az eset a katonai lőtér területén történt, amelynek parancsnoka azt állította, hogy „német kémekről” volt szó. A felkelő hadsereg magas rangú tisztje, Samuel Korbel a saját szemével is meg akart győződni erről, de a részeg partizánok bekerítették, legalábbis az emlékirataiban ezt írja. Egy harmadik változat szerint a micsinyei tömegsírokban a németek és partizánok áldozatai végezték. Ezért Ján Stanislav történész az eset újravizsgálását szorgalmazta. „Sok ott a kérdőjel és tulajdonképpen még mindig nyitott a történet vége.”
A véres aratás zárszámadása
A körömcsei és németi szlovák Katynokról sokat írtak már 1958-ban is. Abban az időben zajlottak azoknak a megkésett perei, akik a Hlinka-gárda készenléti szakaszainak tagjai voltak, s részt vettek a tömegmészárlásokban. Sok közzétett információra azonban rányomta a bélyegét a kor propagandája.
Körömcsét rögtön a front átvonulása után feltárták, mivel tudták, hol kell a sírokat keresni. Még a Felkelés kezdetén a civilek tankárkot ástak azon a helyen, hogy a németek ne tudják Besztercét bevenni. Később a partizánellenes kommandók odahajigálták az áldozataik tetemeit. „Először az embereket egyesével az árokhoz vitték és tarkón lőtték” – vallotta a bíróság előtt Ernest Osvald vádlott az őrkíséretből, amelyik a foglyok egyik csoportját kísérte, mintegy 60 személyt. „De amikor már a foglyok negyedét, talán felét ilyen módon megölték, a még életben lévők tömegpszichózisa olyan szintre jutott, hogy maguktól ugráltak a gödörbe, és igyekeztek a halott társaik tetemei alá bújni, úgy védeni magukat. Azután már csak az árok szélén állva lövöldöztünk beléjük mindnyájan. A németek és a gárdisták is.”
Körömcsén 747 embert lőttek agyon. Németi esetében nem lehet pontosan megállapítani az áldozatok számát. „Minden nap a kivégzések után kiszedték a hamut a mészkemencéből és a közeli Garamba szórták” – magyarázza Mičev. Ezért csak megbecsülni lehet, hogy 450-900 körüli lehetett a számuk. Négyszázötvenen nyilvántartásban voltak a katonai könyvben, de a „nyilvántartottakon kívül” többen mások is a mészkemencében végezték.
A szlovák igazságügyi minisztérium jelentésében, amelyet szakértők dolgoztak ki 2002-ben ezzel összefüggésben az áll: „A német egységek, amelyek a Szlovák Nemzeti Felkelést jöttek elnyomni Szlovákiába, tömegesen gyilkolták a civil lakosságot is Közép-Szlovákiában. A Wermacht egységei ezzel a céllal kisebb egységeket hoztak létre, amelyek együttműködtek az SS-egységekkel és a szlovákiai német kisebbség fegyveres egységeivel, az ún. Heimatschutzcal.”
De a jelentés más jellegű adatokat is tartalmaz. „A különböző partizánegységek, többnyire a szovjet tisztek irányítása alatt már 1944. augusztus 28-án elkezdték a szlovákiai német lakosság legyilkolását. Főleg Rózsahegy környékén, továbbá Turócban és Szlovákia más németek által lakott helyein a partizánok összesen mintegy 700, többnyire civil német nemzetiségű személyt öltek meg.”
S a véres aratás zárszámadása? „ A hadműveleteken kívül meggyilkolt személyek száma Szlovákia teljes területén elérte az 5304 személyt, akiknek nyughelye 211 tömegsírban van Szlováki-szerte. A teljes számvetés 8 meggyilkolt szlovákot mutat 1 meggyilkolt németre.”
Pravda nyomán, dé, Felvidék.ma
