40478

Az, ami történt az elmúlt néhány napban a szlovákiai magyar közéletben, magyarságunk frontjain, korántsem imaginárius jelküldés volt nemzetiségi tudatunk irányába, hanem egy régóta-,nagyon is átgondoltan felénk irányított, pontos időválasztásban elkövetett atak-sorozat, amelynek a vége – kevésbé látható.

Kezdődött azzal, hogy Szlovákia – és Románia – szemrebbenés nélkül elkövette azt a világrengető, kimondott szemtelenséget, hogy egy magát magyarnak valló – számos írásos dokumentum igazolja ezt, sírtáblája is magyarul íródott – huszár-eminencia tetemét oly módon exhumálják, vagyis kaparják ki ocsmány módon sírjából, hogy arról nem értesítik a magyar külügyi szerveket, vagyis még csak beleegyezésüket sem kérik.
Folytatódott ez azzal, hogy magyarságunk elvesztette magyar nemzetiségű, nemzetiségi kormánybiztosát. Ez természetesen számunkra akkor is negatívum, ha kételyek sora merült fel már a megválasztása alkalmával is. Megfelelő, politikailag nem -e kompromittálható személyt választottak az adott posztra, végképp szabad -e volt elfogadni ezt a kormányhivatalnoki funkciót, ha az szárnyaszegett kompetenciákkal bír. A lényeg sajnos lényeg marad, ezek után hosszú időszakra nem választanak magyar nemzetiségű kormánybiztost. Ez számunkra azért is jelent komoly hátrányt, mivel nagyon is jól ismerjük mind a rutén, mind a lengyel kisebbségek képviselőinek a számunkra nem mindig kedves kijelentéseit.
A politikai lavina tovább szedte áldozatait, a napokban leváltották az Ifjú Szívek művészeti társulás szaktekintélyként számon tartott igazgatóját. Az én olvasatomban ez kristálytisztán annyit jelent, hogy ezt a briliáns múlttal rendelkező nemzetiségi intézményünket is idővel – mellékvágányra küldik.
Még egy veszélyes tendenció jelei mutatkoztak az elmúlt, s mutatkoznak a jelen időszakban. Egyes „magyarjainkat,” akik esetleg az átkosban is hű kommunistákként, vagy amolyan „súgó,” jelentéseket írogató lényekként, később, a változás után állami, kulturális, vagy más intézményekben ténykedtek, persze „okosan” a maguk javára fordítva a nemzetiségnek szánt pénzek egy részét is, ma magas szlovák állami-, esetleg külföldi megbízatású posztokat látnak el. Természetesen nem “csak úgy ingyen” osztják ki számukra ezeket a posztokat, példaként említve – mondjuk azért is, hogy valamikor nyílt ellenzői voltak a honi magyar egyetem megalakításának. Vagy mondjuk egy olyan „apróságért”, hogy „magyarként” kiálltak – vagy legalább is az adott időben hallgattak – amellett, hogy mondjuk – Mednyánszky László szlovák nemzetiségű volt. De „magyarként” a szlovák minisztériumokhoz közel álló posztokon is hallgattak akkor, amikor tankönyvekben, történelmi leiratokban szlováknak tituláltak olyan történelmi nagyjainkat is, akik tán szlovákot életükben nem is láttak.
Természetesen az ilyen zsírosan fizetett, az államalkotó nemzet előtt nagy-nagy köztekintélyt biztosító posztokat – bizony – ki kell ám érdemelni. Itt bizony csakis „ idézőjeles magyarként” szabad regnálni, mert ha nem, az ilyenek kezéből eltűnhet a vastagon kent zsíros kenyér. Persze, indoklás nélkül… Ezt természetesen a behódolók nagyon is tudják, éppen ezért igyekeznek kiemelt posztokon – nagyon is „ magyarnak” lenni. Ám félő, hogy az ilyen gerinctelen magyarok sora a jövőben – bővül majd, hiszen a behódolók, a bomlasztók szerepét vállalók mindig is a lehetőségre várva akkor bukkannak elő, ha kisebbségünket atrocitások érik.
Jelenleg ugye itt a nyári barack ideje, persze, amolyan korábban születettként én még nagyon jól emlékszem a „bomlasztók” idejére. Arra az időszakra, amikor az átkosban a falnak is füle volt, amikor a másként gondolkodókat beszervezett munkatársai, vagy az államvédelem „stréber-éber” őrei figyelték. Beszervezett szerkesztőségi kollégáim „jóvoltából” kétszer is módomban volt személyesen megtapasztalni, hogy akit kihallgatott az államvédelmi rendőrség, a szokásos, akár a beidézett-, vagy az ő családtagjainak puszta létét megcélzó fenyegetés után nem is olyan biztos, hogy elhagyhatta a kihallgatás helyszínét. Persze 1989 -, vagyis a rendszerváltás után – sokan persze ezt, lehet jogosan, módszerváltásnak nevezik- még kacifántosabb dolgoknak lehettünk szemtanúi. Ezek a rossz múltú, sok-sok ember életét megrontó, a vörös birodalom minden előnyét élvező ócska besúgók nemzetiségi frontjainkon is lassan-lassan úgymond visszaépültek az egyes közéleti pozíciókba, a kulturális életbe, a médiákba, s a korábbi konspirációs ki képzésük tapasztalatait felhasználva amolyan közmegbecsülésnek örvendő polgárokká váltak. Közben ugyanis elfeledték, hogy ők milyen kegyetlenül bántak azokkal a rendszerellenzőkkel, akik nem kívántak vörösbárányként menetelni „ez a mi utunk-on,” s az új rendszertől pofátlanul továbbra is elvárták a kiválasztottak státuszát, vagyis azt, hogy ugyanolyan előnyökben részesülhessenek – mint az átkosban. Kevesen látták, persze sokan tudtuk azt, hogy ezek az emberek – ismét, s keményen bomlasztanak. Például azzal is, hogy – legyen szó kultúráról, termelési szfér&aacu te;ról, vagy az írott, s az elektronikus médiákról – csakis a volt enklávéjuk, vagyis volt pártelvtársaikat hozták ismét helyzetbe, közben ellehetetlenítve azokat, akik nem voltak az elmúlt rendszer hívei. Tehát hosszú távon, lehet tudatlanul, éppen ezen botlottak meg azok a magyar pártjaink is, amelyeknek egyes tiszta múltú politikusai valóban komolyan vívták harcaikat magyarságunk folyamatos felemelkedése érdekében. Közben vakon hittek olyan piszkos múltú behízelgőknek, akik… A folytatást mindannyian tudjuk, akik sunyi módon a bomlasztók randa szerepében bújtak meg. Mert ugye jött 1994, s a nevezetes komáromi közgyűlés után a totális kijózanodás. Már sejtettük, hogy a hatalomhoz jutott, a másik oldalhoz dörgölődző, hetyegő politikusaink egy csoportja tagjainak sokkal fontosabb lesz az, hogy milyen színűre fesse ki majd jövőbeni haciendája, kastélya falait, milyen márkájú, méregdrága agregátot vásároljon az államilag is megtámogatott, számos kisvagyonú, szegény embertől fillérekért felvásárolt, sok száz hektáros mezőgazdasági üzeme számára. Ja, hogy közben egy félmilliós nemzetiség elvesztette földjavait, lehetetlenné vált a gazdálk odás, s a munkanélküliség következtében kényszerből külföldön kellett, kell alantas munkát vállalniuk? Ez ugye már a „janikat” nem érdekelte, ők ugyanis a szegénységet már egy magasabb szférából szemlélték, szemlélik, ehhez a rózsaszínű „látószöghöz” segítette őket a húsz egynéhány éve begyűjtött magas képviselői fizetés is, így azt a bizonyos helyzetet nem is látták-, látják olyan rossznak, hiszen az ő helyzetük – s ez a lényeg – rózsás…
Ugye, kedves olvasóim, a fenti bekezdés után eljutottunk írásom kulcsszavához, a bomlasztók-hoz. Sokunk emlékszik még azokra a magyar nyelven megjelentetett napilapban közölt interjúkra, írásokra, ahol az államvédelmi, besúgói ténykedésben résztvevő „magyarjaink” igyekeztek magukat liliomfehérre mosni, például olyan szlogenek bevetésével, hogy hát „mindössze hét évig voltam „spolupracovník,” esetleg „agent,” de mivel nem jó véleménnyel volt tartótisztem a munkámmal kapcsolatban,…” Azért itt hadd említsük meg, ez a kilépés már akkor történt, amikor már omlott össze a keleti blokk. De számos ilyen szerencsétlen szerecsenmosdatást végzett egy-egy baloldali, vagy neoliberális sajtótermék, aminek az lett a vége, hogy a politikus akár az Európa Únió-s képviselői-, vagy a honi parlameti posztját is tovább folytatta. De voltak ilyen esetek bőven a szlovák féltéren is, az ilyen precedensektől más keleti országok sem voltak mentesek. Aztán ugye múltak az évek, jött a híres-nevezetes pártszakadás, a vegyes párt – egyedüliként elkezdte regnálását a parlamentben. A magyar képviselők száma a parlamentben a húszegynéhányról néhányra csökkent, vagyis ma egy súlyát vesztett maroknyi csapat semmibe vételének, nyűglődésének lehetünk szemtanúi, s annak, amit az utolsó nap eseményeiként fel is soroltam a bevezetőben.
Ilyenkor, egy ilyen szomorú helyzetjelentés után több mint valószínű, hogy Hofi Géza szloganja jut majd eszünkbe: …gondolj apádra, ha felkerülsz a lapátra… Persze a szlovák miniszterelnök – szabad fordításban – mást mond rólunk: – „ Nehéz a magyarokkal,hiszen úgy össze vannak vitatkozva, hogy egymás között sem tudnak megegyezni …” Akár igazat is adhatnánk neki, de végezetül, vagyis útravalóul, hamuban sült pogácsa helyett – mégiscsak mondjuk ki:
Magyarságunk valóban most, huszonhárom év után tudatosította igazán, hogy – tisztelet a kivételnek – csúnya múltat hátukon cipelő, hamis módon mindig is a bomlasztást preferáló, volt pártszokásaikat mindannyiunkra rákényszeríteni akaró, csakis a saját érvényesülésüket előtérbe helyező, hiú politikusokkal, közéleti figurákkal egyetlen közösség sem juthat előre, alkotmányba foglalt jogait nem érvényesítheti. A szlovákiai magyarságnak is elege van azokból a vállalkozó politikusaiból, akik tulajdonképpen a dolgok elmeszelését szolgáló, gagyi hegyibeszédeiken kívül szalmát sem tettek keresztbe mindannyiunk boldogulásáért, vagyis, apró kis kamu tetteikkel csakis a bomlást idézték elő. Tehát a jövőben csakis egységben, nem szekértáborokra bomolva, tisztességes múlttal rendelkező, nem a mi kárunkra vagyonokat maguknak összekaparó közszereplők, tenni akaró polgármesterek, helyi, nemzeti tudattal megáldott civilek lehetnek csak képesek arra, hogy a jelen mély kátyújából kivezessék a sokat szenvedett, jobb sorsra érdemes közösségünket.

Kalita Gábor/Felvidék.ma