44945

A játszótérrel szemben Isten törvénye, a megváltásra utaló Krisztus-feszület áll, itt pedig az ember „törvénye”, azaz hát törvénytelensége: az életveszélyre figyelmeztető egynyelvű tábla, bár néhány éve már rendelet írja elő az ilyen feliratok kötelező kétnyelvűségét.

Áprilisban, ősi hun nevén rügyezés havában, székely-magyar nevén pedig a szelek havában, az ősz és a tél, az elmúlás és a halál után, az „isteni dicsőség” varázslatában élő természet megújulása idején az égbolt a kék ezer színében virul, enciánkék, búzavirágkék, türkizkék, kobaltkék, tengerkék és királykék egyszerre, a levegő pedig szikrázó és éles: napi sétáim során szinte érzem, ahogyan lemetszi tüdőm lombjának száraz ágait.
Utam elsőként a hosszú haját a földig szelíden leeresztő szomorúfűzhöz vezet, s valami olyasmire gondolok közben, mint Ernest Renen egykor, a 19. században Athénban az Akropoliszon: ha a tökéletesség nem e világról való, vajon mit keres itt ez a fűzfa-szentély, mely „az abszolút isteni tisztesség” érzetét váltja ki belőlem, már-már arra késztetve, hogy a „csodálat, öröm és szeretet liturgikus himnuszát” szülje meg a lelkem e gyönyörű „teremtés” láttán. Aztán a szomorúfűzt elhagyva egy terméskőből épült lourdes-i barlanghoz érkezem, melyet három nyírfa ölel át; a barlangban aranyszegélyű fehér ruhába öltözött, mezítlábas Mária-szobor áll, derekán a csillagos égboltot idéző, földig aláhulló kék övvel, s mellette egy aranyesőág tövében fénylő márványtáblán ez áll: „Köszönöm, Szűzanyám, segítségedet, segíts továbbra is 1973.”
Húsz méterrel távolabb, az egyházi iskola előtt fekete öntöttvas feszület fohászkodik az ég felé, az INRI felirat alatt bronz-Krisztussal, Mária fiával, alatta pedig egy tábla tudtunkra adja: „Felújíttatta a Szentmária gyógyszertár 2008.”
Ötven lépésnyire a felvidéki magyarság hetven évvel ezelőtti meghurcoltatásának emlékére emelt nagy márványtábla áll, száz lépést megtéve pedig egy fából faragott, szépséges honfoglalás-szobor állja utamat, turulmadárral, Emese álmával, áldást osztón, Magyarországot öröknek hirdető felirattal. A szobrot félkörívben húsz kicsi kopjafa szegélyezi, mindegyiken egy-egy bevésett betűvel, mely összeolvasván ezt adja: Isten, áldd meg a magyart! A 10. és 11. kopjafa Szent István királyt és feleségét, Gizellát ábrázolja.
Innen már hazafelé vezet az utam, egy gazdagon felszerelt játszótéren át, melynek dombra épített egyik „labirintusa” veszélyeket is rejteget a játszadozó, zömében – Csallóköz fővárosáról, Dunaszerdahelyről lévén szó – magyar gyerekek számára. Ezért az egyik oszlopon tábla hirdeti: „Doporučujeme používať ihrisko deťom do 10 rokov v sprievode rodičov. Používanie ihriska na vlastnú zodpovednosť.”
Magyarul egy szó se, magára vessen, aki nem érti a szlovák szöveget! A játszótérrel szemben Isten törvénye, a megváltásra utaló Krisztus-feszület áll, itt pedig az ember „törvénye”, azaz hát törvénytelensége: az életveszélyre figyelmeztető egynyelvű tábla, bár néhány éve már rendelet írja elő az ilyen feliratok kötelező kétnyelvűségét.
Szóvá tettem már párszor, illetékeseknek is – falra hányt borsó! S a város más játszóterein ugyanez a helyzet. Íme, európaiunióságunk, polgári öntudatunk „kitüntetése” kicsinyhitűségünk, közönyünk s még isten tudja, micsodánk által.
A mai újság első oldalán nagy betűkkel ez áll: Ficó vesztett, nem lesznek magyar vasúti táblák. A miniszterelnök így áll bosszút a magyarokon, mert nem rá szavaztak a hétvégén. Lám, lám: a mi kicsinyhitűségünkhöz egy felsőbb instancia kicsinyhitűsége is társul.
Az első esetben a közöny, a másodikban a tehetetlenség sorvaszt bennünket. Jobbik esetben pedig a düh, mely az évek során felgyülemlett néhányunkban a dolgok ilyen alakulása láttán.

Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”44938,44914″}