Tomás Radil könyve egy új aspektussal gazdagítja az emlékező irodalmat. A lágeréletet, a legkülönfélébb tragikus sorsokat taglaló memoárirodalom skálája meglehetősen széles.
Az 1942-ben induló történet 1938-ig visszanyúlóan részletezi egy tizenkét éves, koraérett gyerek nézőpontjából a zsidótörvények bevezetését, a jogfosztottság időszakát.
A dokumentarisztikus hűségű, ám olvasmányos regényként is remekül helytálló memoár értékes, egyedi képet fest a korai negyvenes évek Párkányáról és Esztergomjáról.
Az 1942-ben induló történet 1938-ig visszanyúlóan részletezi egy 12 éves gyerek nézőpontjából a zsidótörvények bevezetését, a jogfosztottság időszakát Párkányban, az éppen Magyarországhoz visszacsatolt területen.
Egyre gyakrabban jelentkeznek olyan kutatók, akik egyértelműen tagadják a sod tényét.
A holokauszt égő áldozatot jelent, a sod pedig megsemmisülést.
A könyv története azzal kezdődik, amikor 1938 őszén Felvidéket visszacsatolták az anyaországhoz. Mindenki örömmámorban úszott és úgy érezte, hogy végre eljött az igazság ideje. És akkor 38 őszén bevonult a magyar katonaság, nyomában a hivatalnokok és a magyar királyi törvényhozás, amely elfogadta a zsidótörvényeket, és azzal a ténnyel szembesültek az akkor Felvidéken élő zsidók, hogy már nem a szomszédos országban élőket érintik ezek a törvények, hanem őket magukat.
A tizedik életévét betöltő Tamás, mivel akkor még így hívják, olyan dolgokkal szembesül, amellyel addig még nem foglalkozott. A tízéves gyerek még nem foglalkozik olyan kérdésekkel, hogy ki vagyok én? Azonban ezt napról napra az iskolában és a környezetében tudtára adták. Eddig úgy gondolta, hogy ugyanolyan egyszerű magyar gyerek, aki szereti hazáját, érti és tudja történelmét. Amikor azonban diáktársai a szemébe vágták, hogy nincs keresni valója közöttük, mert ő nem szereti Jézust és hazátlan, szembesült vele, hogy ő más.
Tamás hamar megtanulja, hol a helye a párkányi társadalomban, tudja kik a testvérei, vagyis a zsidó hitközség tagjai, kik a jóakarói, és kik azok, akiket kerülnie kell. A párkányi családokban folyik az elemezgetés, mit kell tenni, ha menniük kell. Becsomagolt hátizsákok lapulnak a szekrények alján, sokan a kert végében elássák vagyontárgyaikat, vannak, akik megbízhatónak vélt keresztény családokra bízzák féltve őrzött kincseiket. A legszörnyűbb az egészben a tehetlenség érzése. Tamás rájön, hogy semmilyen szolidaritásra nem számíthat, csak saját magára. Amikor a pesti központi zsidó tanácstól azt a hírt kapják, hogy viselkedjenek és tartsák be a magyar hatóságok utasításait. Akkor már sokan ismerték azt az auschwitzi jegyzőkönyvet, amelyet két szökött szlovák fogoly írt, és minden borzalmat leírt az auschwitzi táborról. Amikor a párkányi zsidókat is összegyűjtötték és a magyar katonák még utoljára jól összeverték őket Tamás ekkor határozza el, hogyha túléli, többé nem akar Tamás lenni. Az egyik zsidó elveszi a másik zsidó napi élelmiszer adagját, lopkodják egymás cipőjét és ruháját, és csak az élheti túl, aki ezt gyorsan megtanulja. Tamás megtanulta és túlélte. Prágában él, konferenciákat szervez. Kiváló könyvét Mészáros Tünde fordításában olvashatják.
A XX. század legtragikusabb időszakát idézi fel ez a kötet. Hál’ Istennek mondom, hiszen 70 év nagy idő és az emberek hajlamosak a történeteket idealizálni, van aki azt mondja, hogy hiába, háború volt, a mi fiaink is ott maradtak, csakhogy ők fegyverrel a kezükben mentek harcolni, míg a deportált zsidóknak, cigányoknak és a homoszexuálisoknak nem volt fegyverük. Elhurcolták és lágerekbe zárták, esélyük sem volt rá, hogy megvédjék magukat. – fejtette ki véleményét Hunčík Péter, aki április 9-én mutatta be a Pozsonyi Magyar Intézetben a könyvet.
A könyv a Kalligram kiadó gondozásában került kiadásra.
A könyv bemutatójára 2014. június 9-én kerül sor. Bővebben az Eseménynaptárunkban olvashatnak.
Felvidek.ma
