Örömmel, de egyben keserű szájízzel olvastam a múltkoriban Farkas Iván Tetszhalott kisebbség című tárcáját. Egyrészt örömmel, mert valaki végre világosan, erkölcsi bátorsággal mondta el a Malina Hedvig-ügy tanulságából eredően a szlovákiai magyarságról azt, amit valójában naponta, magunkat ostorozón el kellene mondani; másrészt keserű szájízzel, mert a közügyekben való gyáva hallgatásunk felveti a kérdést: „egyáltalán létezik-e olyan közösség, amit szlovákiai magyarságnak nevezhetnénk”, ha egyszer nem állunk ki határozottan az igazságtalanul megvádolt nemzettársaink mellett, a levizelt és festékkel leöntött Márai- és Esterházy-szobor ügyében, s nem emeljük fel szavunkat a magyarlakta településeink etnikai arcát meghamisító, bennünket – sokszor önmagunk által is – „elidegenítő objektumokba” záró, ezért a vég kezdetét jelentő egynyelvűsítés ellen, elutasítva mindenfajta nemzeti vagy hatalmi kizárólagosságot. Lásd a nemrégen lezajló komáromi kórház-felirat kétnyelvűsítésének a követendő példáját.
Ezeket az égető és orvosolandó gondjainkat többször is felvetettem már, mondván, hogy számunkra nincs, nem lehet külön magánüdvösség, azaz a nemzeti önbecsülés, az önérzet és az öntudat hiánya, a pénznek mindent alávető, elvtelen törtetés, az önzés, a kishitűség, a közömbösség semmire, még egyéni üdvösségre sem vezet; lelki, tudati, erkölcsi építkezés nélkül, a „belső Trianon” felszámolása nélkül közösségünk önmagát ítéli lassú kimúlásra. E tárcáimban elmondtam, hogy sem a szlovákiai magyarság egésze, sem politikai képviseletünk, sem értelmiségünk nem tehet úgy, mintha minden rendben lenne, mintha önfeladó és önsorvasztó megalkuvásaink, szemétdombi kakaskodásaink, újságírói álliberális mellébeszéléseink, hőzöngéseink és gyűlöletkeltéseink, gyávaságaink és gyarlóságaink, közönyünk és hallgatásunk, szétvetettségünk nem rombolná közösségünket, nem sodorna bennünket erkölcsi züllésbe, napról napra történő fogyásunkat eredményezve.
Felvetődik a kérdés, miért lettünk ilyenek? Azon túl, hogy látjuk, voltaképpen Szlovákia többségi nemzete is hasonló cipőben jár, eltűrve, szó nélkül hagyva azt, hogy – ahogyan Molnár Iván írja – „a szlovák igazságszolgáltatásnak csúfolt, a hatalmukat a kommunista diktatúrából átmentett apparatcsikok által vezetett, velejéig korrupt bűnszövetkezet” a helyén maradjon és jogaink felett nem kívánt módon „atyáskodjon”, szóval azon túl látnunk kell azt is, hogy a szlovákiai magyarságot, Fábry Zoltánnal szólva, a „szlovákok zsidaját” 1945 óta a folytonos elnemzetietlenítés politikája nyomasztja. Értelmiségünket elűzték és megfélemlítették, évtizedeken át a szólás- és lelkiismeret-szabadságtól való megfosztottság sorvasztotta közösségünket, mintegy szolgalelkűséget oltva beléje – s ez a megfélemlítés máig tart (nyelvtörvény, hazafiassági törvény, állampolgársági törvény, nacionalizmus kormányszinten s a közélet minden szintjén).
Fábry Zoltán 1945-ben ezt írta Naplójába: „Visszatartott lélegzettel élni: a szervezet nem bírhatja ki soká. Ki lesz a felelős az ezzel okozott pszichikai, fizikai és biológiai károsodásért?” Fábrynak eme jogos kérdését Tóth László 1991-ben így kommentálta: Fábry „kérdése voltaképpen ma sem vesztett időszerűségéből. Már csak azért sem, mert igazából éppen ma, a történtek után negyvenöt évvel látszik csak, micsoda – azóta sem kihevert – károsodások érték 1945–49 között a csehszlovákiai magyarságot”. Hozzátehetjük, érték és érik azóta is, történelmi traumákat, társadalmi frusztrációt okozva, amit néhány harsány hangú „újságírónk” nem hajlandó vagy nem képes észrevenni.
Nyilván ez is egyik oka sorvadásunknak és haldoklásunknak; ha nem ébredünk fel tetszhalálunkból, s ha nem tudatosítjuk, hogy „csak egymásra számíthatunk”, akkor a hatalom a jövőben is „azt teheti majd velünk, amihez csak kedve szottyan, hiszen tudni fogják, hogy képtelenek vagyunk kiállni egymásért”.
Mellesleg: ha a fent felsorolt gondok nem léteznének is, ha – Szigeti Lászlót idézve – a szlovák nemzeti habitus a nemzetállami érdekek védelmében törvényalkotói passzivitásra kényszerítené is magát a magyarkérdésben, akkor is minimum azt gondolja – Hofi Gézával szólva –: A veréb dögöljön meg magától! Azaz: engedjük, hogy – ahogyan ők mondják, mintegy tulajdonuknak tartva bennünket – a „mi magyarjaink” gyávasága, közönye, önfeladása, önzése, érdektelensége végezzen saját magával.
Nem feledhetjük, hogy magyar nemzetrészünk máig is vádlott, mintha csak megállt volna az idő: a szlovák politikának a szlovákok által kiemelten támogatott hangadói a kizárólagosságot emelik mindenek fölé – egy nép számára és használatára, mintegy a „bólogató, hazafias szolgaság” csapdájába csalogatva őket, ami által e polgárok megfosztatnak értelmi és érzelmi autonómiájuktól.
De azt se feledjük, hogy mindez igazából nem kellene, hogy érdekeljen bennünket. A kilencvenéves sorsközösségben megedződött, „felnőtt”, érett szlovákiai magyarság megfelelő – nem a létünket és jogainkat fenyegető kompromisszumokra is hajlandó – politikai képviselettel, mely keveset beszél, de sokat cselekszik, az elefántcsonttoronyból előbújó, szavát közügyekben is hallató értelmiséggel, minél több aktív társadalmi csoportosulással, civil szervezettel meg kell hogy álljon a saját lábán; ha öntudatos, magyarságát és anyanyelvét a legnagyobb értékként kezelő közösségként viselkedünk, ha a magyar szülők tudatosítják, hogy gyerekeik boldogulása – az ostoba és sznob közhiedelemmel ellentétben – a magyar alapiskolákban kétszeresen biztosított; ha a magyarlakta településeken – ismét Szigeti Lászlót idézve – a vállalatok, cégek, üzletek, éttermek, jogi irodák, magánkézben lévő rendelők, gyógyszertárak nyolcvan százaléka nem kizárólagosan szlovák nyelvű feliratokkal és szórólapokkal esedezik az érdeklődők figyelméért, mintegy kimenekülve önmagukból, hanem ahogy kell és illik, a szlovák mellett magyarul is, szóval, ha „normálisak” leszünk, vagyis azok, akik, elődeinkhez hasonlóan magyarok, akkor fejre is állhat és megfeszülhet bárki, nem sikerülhet bennünket kalodába, bégető juhok aklába zárni.
Ne feledjük: törvényben rögzített jog, hogy „a Szlovák Köztársaság azon polgárát, aki nemzeti kisebbséghez tartozó személy, megilleti az a jog, hogy az államnyelven kívül a nemzeti kisebbség nyelvét használja”. S azt se feledjük: jövőnk és boldogulásunk mindenekelőtt rajtunk, az egymás iránti szolidaritásunkon, az egymásért való kiállásunkon, állhatatosságunkon, szókimondásunkon múlik.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46487″}
