Lelkemnek kedves, jó palócok, tót atyafiaim!
Hallottátok e hírét az egyszeri apának, akit úgy megvert az Isten bőséges gyermekáldással, hogy egy idő után már számolni se győzte őket, nemhogy még a neveiket fejben tartani – nem káptalan az! – oszt úgy hívta magához mindegyiket, ha dolga akadt valamelyikkel, hogy „hallod e te, jer ide!”
Hát így van evvel az író is, azzal a különbséggel, hogy őt nem gyermekekkel, hanem szerkesztőkkel áldotta meg a magasságbéli.
„Az ember igazán hiába csinál magának akármilyen politikát. Mindig okosabb emberek, akik kijátsszák és kiparírozzák a griffjeit.
Hát énnekem van meg az a szokásom, hogy mint mikor a csizmadia kaszálni megy, leveti az ezüstgombos mándlit, s még a haját is másképp választja el: az újságunkba mindig álnévvel írom alá cikkeimet.
Közönségesen a »Scarron« nevet használom. De nem valami hivalkodásból, mert az a Scarron úr valamikor igen jeles író volt, s éppen nem érdemli meg, hogy a becsületes nevét tönkretegyem. Eleget meghurcolta már azt akkor a felesége. Nem én választottam azt, hanem valamelyik redaktor sózta rám, s úgy rajtam száradt azután.
Kímélem is, amennyire bírom, a gyengébb, fogyatékosabb magzataimat már a »Pluvius« névvel jelölöm.
Megjártam már ezzel is.
Egyszer valaki azt kérdezte tőlem:
– Nem tudja ön, kérem, ki az a Scarron a Pesti Hírlapnál?
– Én vagyok az – szóltam kényelmetlenül.
– Meglehetős dolgok – mondá ő -, többnyire elolvasom. – De hát az a Pluvius vajon ki lehet?
– Az egy vidéki ember, nem is tudom, hogy hívják – hebegtem pironkodva.
– Vidéki ember? – rikkantott fel az ismerősöm. – Tudja-e, uram, hogy az nagyszerűen ír? Az aztán valami, uram!
Ebből pedig az a tanuság, hogy az ember sohase tagadja meg a magzatait, ha púposak, ha vakok, görvélyesek, ha sántítanak is: mert sokféle a gusztus, sohasem lehet tudni, kinek melyik tetszik közülök a legjobban.”
Meg aztán, van nekem böcsületes, jó magyar nevem, amit még jó szüléim adtak nekem. Igaz, hogy a nagykürtösi lelkész azt a csúfságot csinálta meg velem, hogy az én szép Kálmán nevemet „Kálmány” formában írta be az anyakönyvbe. Ezzel aztán meg is alapozott minden jövendőbeli kavarodásnak, mert ezután már mindenki olyan formában használja a nevem, amilyenben neki tetszik. Ebben pediglen éppenséggel az oskoláim jártak elöl „jó példával”, amely instutumnak éppenhogy a rendet kellene a kicsi fejekbe beleplántálni, csakhogy ilyen regulával, úgymint:
Rimaszombat:
1. osztály: Mixáth Kálmán
2. osztály: Mixáth Kálmán
3. osztály: Mixádt Kálmán
4. osztály: Mikszádt Kálmán
5. osztály: Mikszát Kálmán
6. osztály: Mikszáth Kálmán
Selmecbánya:
7. osztály: 1863/64: Mikszath Kálmán (új tanulók névsora), Mixáth Kálmán (osztályzókönyv)
7. osztály: 1864/65: Mixáth Kálmán
8. osztály: 1865/66: Mixáth Kálmán – Mikszáth Kálmán (önképzőkör) – Mikszáth Kálmány (érettségiről szóló jelentés
Csoda hát, ha ezekután én író lettem.
…
Volt nekem azonban egy nem egészen originális írói álnevem is, amit kölcsönöztem előző viselőjétől – sőt, viselőitől! Mint a ruhatárban árválkodó ködmönt. Egyszercsak megkérdi a törzsvendég:
– Ez meg kié?
– Ez, senkié. Nem jelentkezik érte a gazdája.
Hátha, nem jelentkezik, alkalomadtán a vendég viszi haza…
„Midőn e miatt tehát bocsánatot kérnék a nyájas olvasótól, csak azt hozom fel mentségemül, hogy a Kákay Aranyos neve olyan mint a testhez szabott díszruha: minél többen próbálják fel, annál jobban tűnik ki. milyen szépen illett a gazdájának.”
Azért az előbb azt írtam, hogy „nem egészen”, és ezt azért, mert a „Nr. 3.” már csakugyan az én originalitásom, tekintve, hogy előttem már ketten viselték ezt a nevet.
…
Ehhez hasonló bölcsességet kíván nektek is, kései utódaim.
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47790,47708″}
