A darab kíméletlen tükre annak a szellemi pusztításnak, amit a romanizált ateista kommunizmus hagyott a magyar lelkekben. Kegyetlenül durva előadás.
Kassán szeptember 6-án, szombaton a kassai Thália Színház színpadán mutatták be Székely Csaba Bányavakság című tragikomédiáját. A kaposvári Csiky Gergely Színház és a Pécsi Nemzeti Színház közös produkciójáról írtam egy előzetest, elolvasva, amit e színházak ajánlásképpen vagy ismertetőként írtak erről az előadásról. Kiderült, több esetben is pontatlanul fogalmaztak.
Mert példának okáért nem a helyi plébánost emlegették a szereplők, hanem annak egyik testrészét, melytől megfosztották. Heréinek elvesztési körülményeit homály fedi. S itt rögtön a trágárságok színpadon való megjelenésébe botlunk, mert ez az előadás nem fukarkodott az effajta kiszólásokkal. Ilyen az élet – mondja a szerző –, azt kell színpadra állítani.
Egy-egy előadás szuggesztivitása folytán azt hirdeti, ez rendjén van, beszéljetek csak így! Nem ez a darab kritikájának tárgya, dühe. Ez visszahat a közbeszédre. Így egy circulus vitiosus alakul ki. Köztudott, a közbeszéd egyre trágárabb. Mindenki úgy tesz, mintha ez rendjén való lenne.
Az emberi igénytelenség nyomán egyesek már észre sem veszik, milyen mocskos a szótáruk. Ne zavarjon, hogy édes anyanyelvemből „ribancnyelv” lesz?
A színpadon meg humorforrás is az ilyen szóhasználat, az igénytelenebb fajtából. Ha Radnóti Zsuzsa dramaturg azon lelkesül föl, hogy a Bányavakság a valóságból indul és onnan röppen föl a költői világba, akkor le kell hűtenünk. Ezek a kifejezések a költői világból minduntalan kizökkentik, lerángatják a szépérzékét még teljesen el nem vesztett nézőt. Olyanok mint a pálinka, görbén járatják, majd földhöz vágják az embert. Elidegenítő effektusként hatnak.
A darab durva, faragatlan emberek körében zajlik, akik az életben elbuktak. Egy pusztuló faluban élnek. A négy székely szereplő Ince polgármester (Szula László), testvére Iringó (Nyári Szilvia), a züllött Izabella, Ince lánya (Grisnik Petra) és Izsák (Urbán Tibor) mind bunkók.
Ince nem tudja megkülönböztetni a Szent Család képét Florin rendőr (Köles Ferenc) családi fényképétől. (A közönség hahotázik.)
Urbán Izsákja meg kellően jobboldali barom, aki a realitást vad álmai miatt nem látja. Egy ösztönlény, aki számára a gyilkosság is olyan természetes, mint az alkalmi, kizsarolt szex.
Iringó nemcsak Ince feleségének és kisfiának haláláért felelős, hanem saját szadista férje „eltüntetésért” is. Amikor nem bírta tovább eltette láb alól. Tehát ez a halott székely sem különb a többinél. Kiderül, ez sem titok, „az egész falu” tudott róla, csak cinkosan hallgattak.
Izabella sem egyetemista már három éve, hanem mosogatólány, aki valamilyen drogügyletbe keveredett és most ég talpa alatt a föld. Izsák hajlandó neki segíteni, de ennek ára van. Ő skrupulusok nélkül lefekszik vele.
Egyedül a rendőr lóg ki a sorból. De ő sem egészen pozitív hős. A korrupt polgármester hívta a faluba, hogy saját önös céljaira használja föl, de mivel bunkó, nem számol vele, a rendőrség természetesen előzetesen tájékozódik és minden bűntény, disznóság napfényre kerül. Ezért gyilkolja meg Ince és Izsák Florint egy olyan késsel, melyet magyar trikolór díszít. Ez a szörnyű tett cinkossá teszi a korábbi ellenfeleket, ám ez sem jelent megoldást.
A pusztuló székely világ, mely mindannyiukat nyomasztja, saját tevékenységük nyomán még tovább sorvad és züllik. Az alkohol meg folyik, locsolják is. Van belőle elég. Ha már elfogyott a két üveg tartalma, akkor még mindig van egy következő, mellyel tovább lehet rombolni, lelkiismeretet altatni.
A rendőr sok román szót kever beszédébe és egyes szavak nem jutnak eszébe magyarul. Vagy csak később. Ez is remek humorforrás.
A részeg Ince és Florin lázasan végigrohannak a román-magyar viszony évszázadain, egyre régebbre nyúlva vissza az időben. Izsák kibicel nekik. Végül Mihai Viteazulnál, azaz II. Mihály havasalföldi fejedelemnél abbamarad az értelmetlen vita. Van román trikolór a polgármesteren és vad román ének és tánc. Ez is emlékezetes része az előadásnak.
Igen, ilyen módon nem lehet rendezni közös dolgainkat! Florin meg céltudatosan és lelkiismeretlenül manipulál mindannyiukkal a nyomozás érdekében. Az ő történetét nem ismerjük meg. Ám ez így van rendjén.
Bérczes László rendezése a legnagyobb elismerést érdemli. A színészek játéka bravúros. Nyári Szilvia Iringója tán a legösszetettebb lélek. Ezt a nehéz szerepet ő is belülről építkezve oldotta meg. Itt mindenki hiteles. Emlékezetes szép pillanat az egymást maró Ince és Iringó mélyből előretörő testvéri szeretnének megnyilvánulása.
Cziegler Balázs jelmezei találóak. Díszlete a széteső, görbe világot mutatják. A polgármester sivár szobája, melyben a cselekmény zajlik, dűlő falak börtöne. Olyan mint a szereplők élete.
A darab egy részlete azonban nem logikus számomra. A polgármester bátorítja a rendőrt, hogy csak faggassa ki az embereket, mit tudnak. Florin azzal jön vissza, itt délután már mindenki részeg, nem lehet velük értelmesen beszélni. Ince megnyugtatja, ilyenkor már senki sem józan. Azután eltelik egy kis idő, és azt a tanácsot adja Florinnak, fizessen néhány kupicát az embereknek a kocsmában és megoldódik a nyelvük. De ha már (naponta) részegek, akkor mitől tudnak mégis még részegebben értelmes párbeszédet folytatni, használható információkkal szolgálni!? Ez bizony számomra rejtély maradt. De Florin mégis kompromittáló adatokat gyűjt. Vesztére.
A Bányavakság nem mutat kiutat. Volt aki úgy vélte, román írta. A darab kíméletlen tükre annak a szellemi pusztításnak, amit a romanizált ateista kommunizmus hagyott a magyar lelkekben. Kegyetlenül durva előadás.
„Vízió nélkül megromlik a nép” – mondja a Példabeszédek Könyve (29, 18.). Nézzünk farkasszemet önmagunkkal a tükörben! Ezt trágárságok ballasztja nélkül még hatékonyabban is megtehetjük!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48401″}
