A Kelet-szlovákiai Múzeum csendélet kiállítást rendezett Ízlelés, Hallás, Látás, Szaglás, Tapintás címen. A kiállítás címét az az ötlet adta, hogy a múzeum egy képsorozattal rendelkezik, mely 1750-90 készült, ám alkotója ismeretlen. A látást latinul ugyan visusnak írjuk, de a művész valamilyen oknál fogva hibásan írta festményére annak nevét, így ez az elírás megmaradt a tárlat címében, egyfajta ironikus fricskaként.
A bemutatott 56 alkotás gyümölcsöket, virágokat, madarakat, használati eszközöket, zeneszerszámokat mutat be festői csoportosításban.
A kiállítás ismertetőjében azt olvassuk, hogy eredetileg a csendélet a kép kiegészítője, dekorációja volt, majd önálló életre kelt. Az antik világ falfestményein jelennek meg először. A középkorban sem önállósodott még. Ebben az időszakban szimbolikus jelentőséget kapott a központi bibliai jelenetek mellett. Elsősorban a kéziratok díszítésében jelenik meg (incunabulum) és a gótikus táblafestményeken alátámasztja a központi mondanivalót. Idővel azonban autonóm szerephez jut, sőt a kép egyensúlyát biztosítja, majd eszmei önállóságot kap. Azonban mint a művész tudatos igyekezetének célja, még ebben az időszakban ismeretlen. Az újkor a reneszánsz hatására, önálló és közkedvelt zsánerré tette, mely üzleti szempontból a legsikeresebb. A németalföldi festészetben fejlődött a 15.-17. sz.-ban. Innen származik megnevezése is: stilleven (csendélet). Franciául nature morte (élettelen, halott természet) a neve. A csendélethez azonban állatok, emberek is tartozhatnak, tehát a megnevezés félrevezető, ám elnevezése eredeti jellegére utal.
A 19. század óta napjainkig a művészetet a térrel, színnel és formával való kísérletezés jellemzi különböző stílusirányzatok területén. Így a csendélet a legmegfelelőbb motívum az új irányzatok számára. Még a fényképészetben is.
A minőségi ugrást a természet ábrázolásától a művészetig, a természetimádattól az visszatükrözéséig lehetetlen rekonstruálni. A prehisztorikus sziklarajzokat tekinthetjük az első, tudattalan megközelítésnek. Amint azonban sikerült ezt az ugrást megvalósítani, megkezdődik az a korszak, mely a korlátlan egyediség világába vezet. Űj látásmóddal tekint a valóságra. Ezután az összes következő művészeti stílus nem a természet hitelesebb ábrázolásával van elfoglalva, hanem csupán egy újabb irányzattal, mely a valóság ábrázolásának ellenértéke. A különböző megközelítési módok, mint a naturalizmus, egyszerűsítés, stilizálás a művészet fejlődésében egymással cserélődött, összeolvadt, kombinálódott.
A kiállítás szándéka szerint csupán ezt a képzőművészeti műfajt állítja előtérbe kassai festők alkotásainak tükrében.
A tárlaton láthatjuk a miskolci születésű Halász-Hradil Elemér (1873-1948) képeit, aki Hollóssy Simon müncheni iskolájában tanult, majd a párizsi Julian Akadémián Jean-Paul Laurens professzornál. 1918-tól haláláig Kassán élt. Festet portrét, tájat, zsánerképet és csendéletet is. Akadémikus festészeti stílusát a Benczúr Gyula (a kiállítás rendezője szerint Július) műtermében eltöltött időszak támogatta.
Klimkovics Flóris (1756-1826) szülőhelyén, a szomolnoki pénzverde tisztviselője volt. Első volt a család három nemzedékéből, amely képzőművészettel foglalkozott és bábáskodott a Felső-magyarországi Múzeumegylet létrejötténél. Főleg templomfestészettel foglalkozott. A Besztercebányához közeli Óhegyen hunyt el, ahol a halotti anyakönyvben pictor celebrisként (híres festő) jellemezték.
Róth Imre Emánuel (1814-1885) híres kassai fényképész és arcképfestő Bécsben, Münchenben és Düsseldorfban tanult. Hosszabb időt töltött Párizsban, ahol megismerkedett a fényképészettel. Miután hazatért magánrajziskolát nyitott. 1857-ben a brüsszeli világkiállításon is kiállított.
Stegmüller Árpádné Gerster Mária (1843-1930) híres svájci származású kassai polgári családból származott. Egyik testvére – Árpád -, new yorki sebészprofesszor lett. A másik – Béla – tervezte a Panama-csatornát és építette a Korinthoszi–csatornát. Mária virág- és tájképfestőként vált híressé. Hegedűs István kassai festőnél tökéletesítette tudását. Budapestre költözése után, a mintarajziskolában tanított. Akvarelleket és csendéleteket festett. 1918-ban részt vett egy kassai jótékonysági kiállításon.
Az ozorai születésű Bubics Zsigmond 1887 óta működött püspökként Kassán. A nagy emberbarát jelentős gyűjtő, művész a Felső-magyarországi Múzeum számára adományokat tett. Az egyik legnagyobb festménygyűjteményt ajándékozta a múzeumnak. A győri teológiai szeminárium befejezése után (a tárlaton szereplő szövegben “Győry”-t írnak!), több tanulmányutat tett Angliába és Olaszországba, ahol a hagyományos akadémiai festészetet tanulmányozta. Nagy meglepetés, hogy festőként sem tartozott az utolsók közé.
Collinasy György (1907-1963) Krón Jenő rajziskoláján tanult, mint annyi kassai művész. Majd Prágában folytatott magántanulmányokat. 1929-45 között Kassán köztisztviselőként dolgozott, majd mint képzőművész. A kassai avantgárd tagja volt és annak folytatója expresszív és posztimpresszionista vonatkozásban.
Csak néhány festőt említettünk a jelesebbek közül.
A keresztneveket azonban notóriusan szlovákosították. Úgy tűnik, a nemzeti-szocialista-kommunista reszlovakizáció nem ért véget. Stegmüllerné nevét indokolatlanul ovásították. De ettől ezek a művészek nem válnak szlovák piktorokká.
Aki még nem látta, november 2-ig, vasárnapig megtekintheti a Bástya Képtárban, vagyis a Hóhérbástya épületében (Fazekas u. 7)! Érdemes.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
