„Jó magyarnak lenni igen nehéz, de nem lehetetlen” – Széchényi István e soraival kezdeném beszámolómat, melynek megírására egy nemrég megvalósult, programokban gazdag kirándulás ihletett. S miközben nemzetünk legnagyobbika, megbecsült politikus, író, közgazdász elődünk kijelentésén tűnődöm, felmerül bennem egy igen fontos kérdés: mit jelent magyarnak lenni. Bizony a válaszadás korunk fiataljai számára nem egyszerű. Mivel a feltett kérdés mögött ott rejtőzik a probléma, vajon képesek érteni a kérdést, a kérdés mögötti tartalmat, és értelmezni helyesen az adott választ.
Próbálkozhatnánk nemzetkarakterünket képező fogalmak keresésével, miszerint a magyar „lovagias, nemes, tüzes, bátor, hazafias, becsületes, vendégszerető” – idézhetnénk külföldi neves személyiségek nemzetünket dicsérő gondolataiból, egy idő után rá kell eszmélnünk arra a sajnálatos megállapításra, hogy a magyar nem volt mindig magyar. Tudott „vad, barbár, áruló, megalkuvó, gyáva” is lenni. Ezek hangsúlyozottan egy nemzetről alkotott viselkedési képek. Érzelmi, erkölcsi téren jellemvonásbeli hibák, amelyek magatartási szokásainkban nyilvánulhatnak meg. Ezért nem lenne helyes, ha egy nemzetet egyes emberek viselkedésén keresztül ítélnénk meg, s indoklom mondandómat Bibó István gondolataival, miszerint ezzel egy egész nemzet erkölcsi és szellemi nagyságán esne csorba.
Magyarságunk, nemzetjövőnk akkor válik értékké, ha méltóságunkat és tekintélyünket kinyilvánítjuk. Képessé válunk őrizni gyökereinket, vállalni jelenünk kihívásait, tudni, honnan jöttünk és hová tartunk. Emlegetni, beszélni, rámutatni olyan nemzetünket felemelő egyéniségekre, eseményekre, olyan emberekre, amelyekre és akikre büszkék lehetünk, ezzel emelve ki kulturális-szellemi-erkölcsi értékeinket.
Neves elődeink világlátására, emberszemléletére adott alkalmat 2014. november 7-9. között a Rákóczi Szövetség. Immár tizenhatodik alkalommal tette lehetővé az anyaországi és felvidéki középiskolás diákok részére a „Felvidéki séták” elnevezésű háromnapos, magyarságtudatunkat erősítő túráját, amelyen tíz magyarországi és hat szlovákiai szakközépiskola és gimnázium vett részt. Köztük iskolánk, az ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola gimnázium diákjai is. Felvidéki sétánk célpontja Nyugat-Szlovákia volt, pontosabban annak magyar vonatkozású történelmi emlékhelyei. Ezek közül beszámolóm során a számomra legfontosabb állomásokat vázolom fel.
Méltónak találom gyülekezőnk helyszínét, mivel találkozási helyünk államalapító Szent István királyunk révkomáromi szobra volt, ahol az emlékezés koszorúját elhelyezve állandó kísérőnk, Lados Balázs történelem-földrajz szakos tanár méltatta első királyunk érdemeit. Hangsúlyozva ezzel, hogy a honfoglalást követően a korszellemnek megfelelően államalapítónk biztos alapokra helyezte a kereszténységet, ezzel életre híva a magyar államiság rendszerét. Az államszervezet kiépítésével párhuzamosan megszervezte a magyar keresztény egyházat, ezért ő és utódai viselhették az apostoli király címet. A magyar állameszme korszerű megfogalmazása, a magyar létforma megteremtése, az alkotmányos királyság, a renddel párosult szabadság – mind arra ösztönöznek, hogy tisztelni, tökéletesíteni és oltalmazni kell a szentistváni hagyatékot, az alkotmányos királyságot mint történeti magyar államformát és a magyar szabadságeszme történeti szervezetét.
Rendeltetéstudatunk felismerése a ma emberének a feladata, hiszen egy nemzet, egy nép nem maga jelöli meg a jövőbe vezető útját, hanem ez Istentől kapott sorsajándék. Amíg nem eszmélünk fel, nem döbbenünk rá, hogy nekünk magyaroknak mi a küldetésünk ebben az atlantista, globalista, nacionalista szemléletű civilizált Európában, amíg ezt nem tesszük meg, addig rendeltetésünkbe vetett hitünk hanyatlásba süllyed. Erre az életszemléletre mutatott rá Jókai Mór, Klapka György és Eszterházy János, valamint Janich Kálmán, akik előtt szintén leróttuk kegyeletünket. Bár a történelem más-más színpadán, más módon küzdöttek és emelték fel szavukat az idegen elnyomás ellen, mégis vállalták a küzdelmet, tudtak sorsközösséget vállalni másokkal, megadással szenvedni hazájukért.
A magyarságot eltiporni, megalázni, magára hagyni, mindig valamiképpen célponttá válni – ezt bizonyítják a történelem viharai. Jöhetett tatár, török, Habsburg, jöhetett Trianon, az elszakadás és a széttagoltság korszaka, diktatúra és demokrácia – mikor más nemzetek felemelkedését szolgáltuk csak azért, hogy életben maradjunk. Bátran, küzdve, szenvedve, mégis egyedül mi voltunk a pajzsa, szíve Európának. Ezt sosem szabad elhallgatni, elfeledni.
Ebben a hangulatban múlt el felvidéki sétánk első napja, meggyőződésünket pedig erősítette Csáky Pál: Hit és hűség – Történelmi visszapillantás 1889-1989 című művének színpadi feldolgozása, amelyet színészi játékával kiválóan tolmácsolt Kossuth díjas színművészünk, Boráros Imre, valamint Petrécs Anna és Tarics Péter. A darabnak a dunaszerdahelyi művelődési ház adott otthont.
„Hivatásunk vállalása léttörvényünknek alapja” – ennek jegyében zajlott útirányunk második napja. Ezt bizonyította Kárpát-medencébe érkezésünk idején a honfoglalást lezáró pozsonyi csata (907), ami a következő nap látogatási helye volt. Ellátogattunk Hainburgba, megtekinthettük Braunsberget (Barnahegy) Hainburg mellett, ahol elénk tárultak a pozsonyi csata helyszínei, melyek nevükben őrzik az egykori véres eseményeket: Jaj, Kis-jaj, Nagy-jaj, Végső-jaj, Záró-jaj. Innen látható Hundsheim vára is, azaz „A kutyák vára”, amely eredetileg a Hunok vára volt. A pozsonyi csata színterének a megtekintése szintén a dicső múlt felidézése, az emlékezés, elődeink hősiességének, példátlan elszántságának méltányolásával telt. A Hon visszafoglalását végrehajtó Árpád fejedelem az ősi Hazának alapkövét tette le akkor, amikor az európai seregek központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte Európa egyesült seregeit. Kicsi, barbár, sztyeppei, nomád népnek vagyunk beállítva, amit nem szabad megtagadnunk. Kinek érdeke mégis mind a mai napig a magyarságot kicsinyíteni? Tűnődtünk el ezen, amikor Árpád nagyfejedelem és a csatában harcoló katonák hősiességéről Lados tanár úr előadását hallgattuk. S amikor ellátogattunk tizenegy magyar uralkodót és nyolc királyi feleséget koronázó fővárosunkba, Pozsonyba, emelt fővel emlékeztünk első királyunkra, aki a pozsonyi várban verette első magyar pénzérménket. Büszkén álltunk és tisztelegtünk a Mátyás királyunk alapította Academia Istropolitana épülete előtt, azelőtt az épület előtt, ahol Kossuth 1848. március 3-i országgyűlési beszédét mondta el. Itt követelve a független felelős minisztériumot, az alkotmány biztosítását és sorolhatnám tovább dörgedelmes hangvételű követeléseinek sokaságát. Ennek a beszámolónak azonban nem ez a célja, hanem a törekvés, a szándék megtanítani korunk nemzedékét arra, hogy emlékezzen, rámutatni arra, hogy magyarnak lenni felemelő érzés és kitüntetés egyben. Erre szolgálnak az ehhez hasonló, magyarságtudatunkat erősítő kirándulások.
„Neveltetésünk, gondolkodásunk , világnézetünk tükrözi azt, hogy kik vagyunk” idéztük fel sétánk délutáni programja során, amikor Nagyszombatban meglátogattuk a Keresztelő Szent János-székesegyházat, más nevén az Egyetemi templomot, mely a Nagyszombati Egyházmegye érsekének székesegyháza. Tudatosítva, hogy kereszténységünk lényege mások elfogadása, akkor is, amikor nemcsak politikai csatározások szemlélői vagyunk, hanem vallási harcok sebzik hitünket, meggyőződésünket. Ilyen korszellemben épült Pázmány Péter kérésére ez a templom, lélekben egy rövid időutazást tehettünk abba az időbe, amikor felidéztük Pázmány munkásságát. Élete üzenet, tanúság. Ma is oktat, nevel ékesszóló prédikációival, hitvitáival, lánglelkűségével, műveltségével. Példát mutat az ifjúságnak, akikre oly nagy gondot fordított, hogy a zűrzavarban is lehet rendet teremteni, szilárd hitet, lankadatlan akaraterőt. A tudás, a rendszeresség, és erős hite volt a fegyvere – nagy elődeink sorában rá is emelt fővel emlékeztünk.
Hazát, nemzetet nemcsak karddal, tollal, ékesszólással lehet szolgálni, hanem Istentől megáldott művészi tehetséggel történelmi festményekkel. Az elválás délelőttjének utolsó óráiban kiváló festőművészünkre, Csallóköz szülöttjére, Feszty Árpádra emlékeztünk Ógyallán. A neves elődről ifjabb gróf Andrássy Gyula hajdan a következő sorokkal emlékezett: „Az egész magyar nép és a késő nemzedékek is, ott fogják hordani Fesztynek a haza, a magyar föld iránt érzett izzó szeretetével megfestett képeit a szívükben, a lelkükben.”
A millenniumi történelmi festészet egyik legkiemelkedőbb jelentőségű alkotása, A magyarok bejövetele talán elhomályosítja ennek az ízig-vérig magyar érzelmű festőművésznek egyéb értékes alkotásait. Feszty számos nevezetes alkotása, portréja, a mindennapokból vett képei gazdag színvilágát tükrözik. Történelmi festményeinek alakjait a környező településeken élőkről mintázta.
A nagy, sorsfordító történések, amelyek megváltoztatják az emberek életét, gondolkodását mindig sodró erejű, meghatározó tényezők, melyek mély nyomokat hagynak az emberek életében. Nem modern kori találmány az, hogy vissza kell tekintenünk a múltba, beszélnünk kell azokról az ősökről, akik tetteikkel hősökké váltak. A fiatalok már a régmúltban is példát vehettek apáikról, okulhattak azok hibáiból, így vert gyökeret bennük az a tudat, hogy folytatásai lehetnek valaminek, ami már elmúlt – egy ígéretesebb, szebb jövő érdekében. Csakis úgy lehet jövőt építeni, tervezni, hogy tudatában vagyunk annak, kik vagyunk, honnan származunk, milyen örökséget akarunk magunk után hagyni.
S mikor fáradtan, poros cipőnket levéve a szerdahelyi építészeti iskola kollégiumában beszélgetni kezdtünk az anyaországi és a felvidéki fiatalokkal, örömmel konstatálhattuk, hogy ezzel a közös kirándulással nemcsak nemzeti öntudatunk erősödik, hanem lehetőség adódik a közös beszélgetésekre, élménybeszámolókra, versenyeken elért eredmények megvitatására. Alkalmat kínálunk barátságok születésére, egy jó hangulatot teremtő hétvége megélésére, melyet Széchenyi gondolatai szőttek körül: „Jó magyarnak lenni. Ismerni múltunkat, tudni, hogy vannak gyökereink. Ágainkat levághatják, törzsünkből faraghatnak, de gyökereinket nem téphetik ki. Büszkék azért, mert magyarnak születtünk.”
PaedDr. Mosonyi Marianna, www.rakocziszovetseg.org/Felvidék.ma
A szerző az ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola pedagógusa, s kísérőként vett részt a Felvidéki sétákon.
További fényképek ITT>>>.
{iarelatednews articleid=”46005,39457,25435″}
