Bori, az egykor Nemesboriként is jegyzett református község a történelmi Bars és Hont határán, Lévától délkeletre, Ipolyságtól északnyugatra települt. Hajdan kuriális helység volt, „ahonnan a Bory család más vármegyékbe is elszármazott”. A település három falurészből állt, úgymint Árnyék-, Mogyorós- és Bekeboriból. A sorsfordulók, a történelem viharai ezt a felvidéki községet sem hagyták érintetlenül.
Több enciklopédiában, lexikonban, internetes honlapon, sőt a faluról nemrég megjelent prospektusban is azt olvassuk, hogy Bori 1938-ban ismét Magyarország része lett. Nos, ez így pontatlan, mert az 1938-as Bécsi Döntés értelmében Bori Csehszlovákia része maradt. Csak az 1939-as újabb határkiigazításkor került a község az anyaországhoz.
Az 1939. március 14-iki visszacsatolásra, vagy ahogyan sokáig emlegették, a felszabadulásra emlékeznek még az itteni idősebb lakosok, s van nyoma az ünnepségnek egy-két írásos dokumentumban is. Mielőtt ezeket áttekintenénk, nézzük az óhajtott határkiigazítás előzményeit. Mert bizony az országok közti további területmódosítás hosszú folyamat eredménye volt, s a történelmi események változásainak részesei voltak a boriak is.
A történteket, a helybeliek küzdelmeit dr.Kersék János lévai ügyvéd foglalta össze Harcunk Boriért! címmel a Bars című közművelődési és társadalmi hetilap 1939. augusztus hatodikai számában. (LIX. évf. 32. sz., 4-6.p.) Az újság egyik példányának megsárgult lapjait kutatásaimkor (2008-ban) még őrizte a buzgó református magyar kisnemes asszony, özv. Zlatner Andrásné Horváth Berta (1924), aki figyelmembe ajánlotta féltve őrzött kincsét.
Hogy mit jelenthetett az 1938-as esemény Léva környékén, arról így írt a Bars szerzője: „A Garam és Szikince völgyének régi húsz éves magyar álma valóság lett, népe nem hiába hullatott tengernyi könnyet a magyar feltámadásért, nem hiába szenvedett börtönt a magyar sorsközösségért, – Léva és környéke visszatért az édesanyához.
Az itt lakó derék magyar népet megalázhatták, megtiporhatták, de hitvány jajszó mégsem hagyta el soha az ajkát, gyáva könyörgéssel, alázatos, meghunyászkodó kéréssel soha nem fordult a rabszolgatartó poroszlókhoz.”
Talán érthető volt ezek után a települések lakóinak öröme, amit díszkapuk állításával, zászlóavatással fejeztek ki. S érthető volt az is, hogy a boriak – akik csak az országhatáron átlépve tudtak kelet, nyugat vagy dél felé közlekedni, falun kívüli birtokuk egy részére eljutni – igencsak szomorkodtak.
Így írt minderről Kersék János: „Csak egy helyen a környékbeli magyar falvak közül maradt sötétségben minden. Mintha csak gyászos sírok sötét árnyai vették volna körül a Bori-völgyben meghúzódó magyarok árva házait. Hegyeken, völgyeken keresztül villámgyorsan terjedt a lesújtó hír: Bori, ez a régi székely település, ez a színmagyar erecske künrekedt az új határokon kívül. Óh, pedig hogy készültek már itt is hetekkel ezelőtt a testvéri találkozóra. Ezek az egyszerű, nyíltszívű magyarok hónapok óta egyebet sem tettek, mint folyton arról tervezgettek, miként is tehetnék széppé, kedvessé, csodássá a magyar hadsereg bori bevonulását.” Az Egyesült Magyar Párt elnökének beszámolójából tudjuk, hogy titokban itt is elkészítették a lobogót, csokorba szedték a virágokat, a lányok megvarrták magyar ruháikat stb.
S amint a párt elnöke Kersék doktornak elmondta: „A csehek vesztegettek, hitegettek, fenyegettek bennünket, de mi soha meg nem inogtunk hitünkben. Szegény a mi falunk nagy része, de azért áruló a húsz év alatt egy sem akadt közöttünk. A csehszlovák népszámlálás 98 százalék magyart mutat ki a községünkben, ahol húsz éven keresztül nem szavaztak másra, mint az Egyesült Magyar Pártra.”
Ami Bori XX. század közepi nemzetiségi összetételét illeti, valóban magyar jellegű és többségű település volt, ám az összetételt illetően a párt elnöke kissé túlzott.
Révay István A felvidéki magyar társadalom című tanulmányában a nemzetiségi összetételt vizsgálva Borira is kitért, s így írt: „Ha a községek nemzetiségi összetételét vizsgáljuk, a Lexikon adataiból kiindulva azt látjuk, hogy Bori magyar eredetű község, de a XX. század elején már szlovák kisebbséget találunk. Pesti már szlovák-magyarnak jelöli, de az 1880-as népszámlálás 75 %-ban találta magyarnak. Ettől kezdve mindinkább erősödve az ottani magyarság, 1930-ban a csehszlovák uralom tetőfokán is 84 %-ot ért el, s így érthetővé válik, hogy a felszabadulással a lakosoknak 93 %-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek.” (A felvidéki magyar társadalom. In: A visszatért felvidék adattára. Budapest,1939:80)
Ami pedig a szavazásokat, választásokat illeti, az önkormányzati jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy például 1931-ben a képviselőtestület tagjai közül öten – Szúdy Károly, Dalmady Béla, Dalmady László, Szúdy Sándor és Molnár László – a Magyar Nemzeti Munkás- és Földművespártot, hárman – Horváth Géza id., Lestár István és Bory Ferenc – a Magyar Nemzeti Pártot, ketten pedig – Horváth László id. és Dalmady Gyula – az Országos Kresztényszocialista Pártot képviselték. A póttagok közül Nagybányia Sándor, Szúdy Gábor és Szúdy Ferenc a Magyar Nemzeti Munkás- és Földművespárt, Szabó Sándor és Magyar István a Magyar Nemzeti Párt, Nagy Károly pedig az Keresztényszocialista Párt tagja volt. A községi bíró tisztségét ekkor Dálnoky Ernő töltötte be. 1938-ban is Dálnoky Ernő volt a községi bíró, helyettese pedig Osvald Ernő.
A képviselőtestület tagjai közt találjuk Nagybányai Lajost, Lestár Istvánt, ifj. Bory Ferencet, id. Horváth Gézát, Horváth Balázst, Dalmady Lászlót, ifj. Szúdy Lajost, Kovács Lászlót, Balla Jánost és Reichman Imrét.
A boriak 1938-as szomorú hangulatát mai idős adatközlőm így idézte: „1938-ban nem jó viselte a falu, hogy nem csatolták Magyarországhoz. Jártak innen négyen is, hogy csatolják vissza.” (Nagy Béláné Horváth Aranka, 1931)
A Magyarországra telepített Fuchsné Szúdy Ella levélben küldte el nekem visszaemlékezéseit, idézve a boraik 1938-as reményteljes várakozását is: „Csoportosultak az emberek, halkan, suttogva tárgyalták a nagy eseményt, hogy ismét magyarok lehetünk. Ehhez az eseményhez zászlók kellenek, hogy méltó fogadtatásban részesítsük a bevonulókat. Édesanyám azonnal Lévába ment, hogy a zászlókhoz szükséges anyagokat megvásárolja.
Boldogan jött haza, hogy sikerült a vásárlás. Három különböző helyen vásárolt, egyikben a piros, másikban a fehér, harmadikban pedig a zöld színű anyagot vette, nehogy megneszelje valaki, mire készül. Édesanyám megvarrta a zászlót, kiterítette az asztalra, és két kislányát behívta. Annyit mondott: nézzétek, ez egy magyar zászló, piros, fehér, zöld színeivel. Nekünk a világon a legszebb zászló.
Édesanyám összehajtogatta, elmondott egy Miatyánkot, megcsókoltatta velünk a zászlót és azt mondta, hogy senkinek nem szabad elmondani, hogy nekünk zászlónk van. 1938 őszén a Felvidék visszacsatolása befejeződött. Sajnos, Bori továbbra is a csehszlovákoknál maradt. A falu lakosainak elkeseredése a tetőfokára hágott, kétségbe volt esve mindenki, mi lesz velünk. Osvald nagybirtokos több alkalommal felutazott Budapestre, hogy a falu érdekében felemelje a szavát, illetve hogy a színtiszta magyar falu érdekeit képviselje.”
Találunk erre az időszakra vonatkozó feljegyzéseket a református egyház irattárában is. Nagytiszteletű Erdélyi Judit lelkésznő jóvoltából tekinthettem bele a krónikába, ahonnan az alábbiakat jegyeztem ki: „1938. nov. 10-én sírva néztük, hogy a környező falvakat a honvédség megszállta, csak ránk nem gondoltak. A mi küzdelmünk tovább tartott. Az ideiglenes határ itt vonult el a falu mellett, és ha szalmáért mentünk a szérűre, útlevél kellett. A nép elvesztette a fejét az ilyen állapotban, és egymást marta, vádolta. Közben a katonaság szemtelenül kiélte a falut…” A katonaság Szántó és Bori határa között , a Szarkásdomb felőli oldalon betondeckungokat épített, melynek lőrései a falu s az országút felé irányultak. Ezeket azonban sosem használták.
A boriak végül is rájöttek, hogy nincs más lehetőségük, mint kérni a határkiigazítást. Horváth Zoltán és Kovács Lajos az egyik éjszaka sötét leple alatt átszöktek a cseh járőrvonalon a magyar csapatokhoz. Csatlakozott hozzájuk a Léván bujdosó Magyar István is, aki a cseh katonaságtól szökött meg. S másnap, a magyar katonák Lévára való bevonulását követően „egyenként szálingózva, zászlósan bevonult az egész falu Lévára.” Így írt ennek kapcsán Kersék János: „Az országzászló körül gyülekeztek. Hogy hogyan jöttek át a cseh vonalon, honnét szerezték a sok szép lobogót? Ki is tudná ezt megmondani?
Dr. Gürtler Dénes képviselő és Dr. Kersék János, a Magyar Nemzeti Tanács tagja vezetésével küldöttségileg felkeresték a lévai m. kir. járási katonai parancsnokságot és a magyar haderő lévai parancsnokát, vitéz Makay József tábornokot. Mind a két helyen előadták kérésüket. Bori község mindig magyar volt és az is akar maradni örökké. Szabadítsák fel a községet a cseh járom alól.”
Bár kérésük mindkét helyen megértésre talált; ígéretet kaptak, s a jelenlévők „leborulva, zokogva köszönték meg a tábornoknak a legyőzhetetlen erőt, küzdeni képes akaratot adó szavait”, az álom valóra váltása még eltartott egy kis ideig. A boriak küldöttsége Majthényi László és Kersék János vezetésével járt Budapesten is a határkiigazító bizottságnál és a katonai vezérkarnál. 
Megfordultak továbbá gróf Teleky Pál kultuszminiszternél is, aki tájékoztatta őket, hogy Léva megkapja teljes kataszteri határát, Magyarad és Bori községek pedig már Magyarországé. Aztán megfordultak Jaross Andor miniszternél is, hogy végképp meggyőződhessenek az igazságról. Majd büszkén lépkedtek Budapest utcáin, Kersék János pedig így idézte akkori gondolatait 1939-es cikkében: „Rágondolok egyszerű népedre: kicsinyek, igénytelenek vagytok, de szívben és lélekben óriási nagyok! Mintaképei azoknak, akik a hazájukért mindent feláldozni, bujdokolni és meghalni is tudnak. A bori dombokon nemsokára kigyúlnak a nagy örömtüzek. A bori szép lányok is felvirágozhatják a várva-várt magyar katonákat.
Kedves Horváth Zoltán, Kovács Lajos barátaim, elnézlek titeket, amint sürögve készülődtök a nagy fogadtatásra. Nem kell már bujdosnotok. Büszkén és délcegen együtt mehettek katonáinkkal a felszabadított Boriba.”
S a nagy nap valóban bekövetkezett. Amint az egyházi irattárban őrzött feljegyzésekben olvassuk: „1939. március 14-én fényes keretek között került sor a visszacsatolásra. Reggel 8-kor Šišavsky törzszászlós a bíróhoz hívatott, ahol az átadási jegyzőkönyvet kellett aláírni. Vele beszélgettünk ½ 12-ig. Ekkor megadták az engedélyt a falu feldíszítésére.” Pillanatok alatt az egész falu megmozdult, felállították a díszkapukat, kitűzték a zászlókat, kiragasztották a plakátokat, s örömzúgás közt vonultak be a magyar honvédek. Az egyik díszkapu s az országzászló a kocsma közelében, Dálnoky Ernő bíró háza előtt állt. Itt tartották a szónoklatokat, itt állt a falu vezetése: a bíró, a képviselő, a lelkész és a tanító, itt voltak a vendégek, a díszruhába öltözött gyermekek, fiatalok, idősebbek s az öregek is.
Zlatnerné Horváth Berta (1924) is jól emlékszik az eseményekre. Elkészítette ő is a szép magyar ruhát, amit éveken át megőrzött. Elmondta, hogy a magyar honvédek Léva felől jöttek. A bíró háza előtti díszkapunál tűzték ki a magyar lobogót, amit aztán a templomban őriztek, majd a kitelepítettek magukkal vitték Baranyába.
A már idézett Szúdy Ella-féle levélben is olvashatunk erről a napról: „1939. március 14-én határkiegészítés címén az anyaországhoz csatolják Borit. Szavakkal nem lehet elmondani azt az örömet, boldogságot, amit a meggyötört szegény bori lakosok éreztek. Felvirradtunk a nagy napra, lengtek a zászlók a házak tetején, s mindenki kinn volt az utcán. Lestük, mikor vonulnak végig falunkon a honvédeink. A díszkapu a tribünnel elkészült a bíró háza előtti kis téren, ahová tolongott már a falu népe. Himnusz, díszbeszédek, szavalatok. Csodálatos volt.” A bevonulók megvendégelése az Osvald-kastélyban volt.
Dálnokyné Pazúr Margit kislányként volt jelen az eseményeken. Ma apósa házában lakik, aki akkor községi bíró volt. Él még Dálnoky Ernő bíró lánya, Dalamdy Lászlóné Dálnoky Gizella is (1933), aki szintén ott volt a házuk előtti ünnepségen. Vele tekintettük meg azt a filmagyagot, melyet a bevonuláskor készítettek, s melyet az MTV is bemutatott Századunk című sorozatában.
A film videováltozatát az egykori bori református tanító lánya, Kisbalázs Györgyné Révkomáromy Márta, az ennek alapján készült képanyagot pedig Fuchs Gábor és lánya, Bernadett, a Boriból kitelepített Fuchsné Szúdy Ella, e kéziratírás ösztönzőjének fia és unokája küldte el számomra. Így válhatott elevenebbé a hetven éve történt nagy esemény, amiért a magam s az itthon maradt utódok nevében is köszönetet mondok nekik.
(A települést részletesebben bemutattam 2008-ban a Bori, falu a történelmi Bars és Hont határán című kiadványomban, a helység lakosainak életéről pedig a 2009-ben megjelent Nemesbori sorsfordulói című könyvemben írtam alaposabban.)
Csáky Károly, Felvidék.ma
