Mint köztudott, virágvasárnapnak a húsvét előtti vasárnapot nevezzük. Az egyház ilyenkor Jézusnak szamáron való diadalmas jeruzsálemi bevonulását ünnepli. Az e napi szokásos körmenet tehát jeruzsálemi eredetű. A szent városban ez napjainkig ismétlődik: a nép a város falain kívül gyülekezik, majd a püspök szamárháton bevonul a városba, a kanonokok és a hívek pedig ruhájukat terítik eléje. Bálint Sándor írja, hogy „talán ennek a liturgikus hagyománynak elnépiesedett maradványa, hogy számos helyen vagy vasárnap, vagy nagypénteken kirakják a téli vastag ruhát az udvarra, utána pedig elteszik jövőre”. /1989.,195.l./
Pálmaágas körmeneteket már a VI. században rendeztek, a pálmaszentelés pedig egy VII. századi misekönyv szerint ismeretes, tehát azóta e napot különös ünnepként tartották számon. A római egyházban az ünnepnek Dominica palmarum, vagyis pálmavasárnap a neve, s így nevezik az angolok (Palm Sunday) ma is. A liturgiában a X. századtól találkozunk a pálmaszentelés és a körmenet rendjével. Az ilyenkor megszentelt pálmaág a népi hiedelem szerint a zivatar, a villámcsapás és a tűz ellen is felhasználható.
Azokban az országokban, ahol a pálma nem honos, e napon barkát szenteltetnek. Ugyancsak Bálint Sándortól tudjuk, hogy „a szentelés középkori monasztikus szertartásáról a Pray-kódex tájékoztat bennünket. Archaizmusai közül említésre méltó, hogy az egész falut megjáró körmenetben /…/ a papot a barkaággal megveregették. Általános hagyomány szerint Jézust vagy az evangéliumos könyv, vagy pedig feszület jelképezte, amelyet zöldelő ágakkal díszítettek”. /1989., 195.l./ Arról is olvashatunk a szerző idézett művében, hogy a „régi hagyomány szerint már a virágszombati barkagyűjtés is paraliturgikus cselekmény volt”: egyes helyeken körmenettel mentek ilyenkor a barkagyűjtő gyerekek elé, akik az ágakat szent énekeket énekelve vitték a templomba. /1989., 196.l./ Volt ahol a barkát a sekrestyében, majd a szentélyben, máshol a hívek padjain helyezték el, de előfordult, hogy mindenki maga vitte a szentelésre szánt barkaágat a misére. Újabb időben csak a templomon ment végig a pap, esetleg a hívekkel megkerülte azt.
S. Lackovits Emőke említi újabb könyvében, hogy Magyarpolányban a barkaágak megszentelése után a ministránsok a Krisztust jelképező virággal és barkával feldíszített feszületet kivitték a sekrestyéből, s a menet élére álltak. Mögöttük haladt a lelkipásztor az egyház képviseleti tagokkal, kezükben barkaágat tartva. Ketten a templomi zászlókat vitték. Három előénekes asszony segítségével végig énekelték a szertartást, megkerülték a templomot, s elénekelték a Passiót. /2000., 128.l./
Bár a virágvasárnapi barkaszentelés egyházi eredetű szokás, a szentelmény tájainkon is mágikus tárggyá, bajelhárító és jósló eszközzé vált.Felhasználásának módja széles körű. Valamikor a legtöbb helyen tilos volt ezt a házba bevinni, mert akkor sok lett volna ott a légy. Ehelyett a padlásfeljáróhoz vagy az „esztri” alá tették, hogy a villám ne csapjon oda. Ipolybalogon a lépcsőket söpörték le az ágával, hogy „a békák nyáron ne menjenek be. a házba”. Inámban viszont a házba is bevihették a barkát: az ablakba tették vagy a „szentképhez szorították”.
A tiltás a legtöbb helyen tehát mára feloldódott: a barkaág a lakás díszévé vált, a szentelményt pedig néhol – így Ipolykeszin is – a „feszület mögé szúrják”. Az ágakat egyes helyeken jóslásra is felhasználták: Ipolyszécsénkén és Keszin például „bimbóinak számából” a tojásból kikelendő kislibák számára jósoltak. / Csáky K. 2001., 171.l./
Gulyás Éva és Szabó László említi egyik tanulmányában, hogy a palóc területen nem bukkan elő a barka állatokkal való megetetése és azok barkával való füstölése. Az is csupán a Medvesalján szokás, hogy a barkát a temetőbe viszik. /1989., 303-346.l./ Nos, saját kutatásaimmal s a recens anyaggal igazolhatom, hogy Hont megyében, így a Középső-Ipoly mentén is szokás volt a barka megetetése. Itt azonban épp az emberrel nyelették le annak bimbóját. Ezt azért tették, hogy ne fájjon a torkuk. Ipolyfödémesen a beteg homlokát kenegették a barka hamujával, és felhasználták azt a füstöléssel való gyógyításnál is.
A szentelt barka temetőbe való vitele az Ipoly mentén több faluban a mai napig is szokásban van. Inámban is „kibarkázták” ilyenkor a sírokat, de vittek /és visznek/ a barkából a temetőbe Paláston, Szetén, Ipolyságon és máshol is /Csáky K. 2001., 180.l./
Ugyancsak Gulyás Éva és Szabó László egyik tanulmányában olvashatunk arról is, hogy Medveshidegkúton a virágvasárnapi mise alatt, amikor a Passiót mondják, az elásott kincs fellángol, ezért többen elmulasztják a templomba menést. Ennek szintén van Ipoly menti párhuzama: Perőcsényben „húsvét vasárnap meg hétfő éjjelen pucológyik a pénz, oszt két méter nagy lángval ég”./1989., 371.+ saját gyűjtés/
Manga János említi az Ipoly menti ünnepeket tárgyaló könyvében, hogy a Palócföld egyes helyein, amikor a jégeső közeledett, a szentelt barkát a kapufélfára tették. Pereszlényben pedig arra is akadt példa, hogy a barkát a kiskapu fölött helyezték el, vagy rárakták a gazdasági eszközökre, az ekére, a boronára. /1956., 421-457./Az Ipoly mentén azt is mondogatták, hogy „ a tavalyról megmaradt barka és húsvéti morzsa füstje fölött fejjel lefelé lóbált gyerek kigyógyul a szemverésből”./Bálint S., 1989.198.l./
Köztudott, hogy virágvasárnaphoz több helyen archaikus tavaszünneplő hagyományok is fűződtek. Ilyen a kisze-hagyomány is, melynek bemutatása azonban egy külön dolgozta témája.
Visszatérve az ünnep vallásos tartalmához, meg kell még említenünk, hogy „az általánosnak mondható templomi, illetőleg kálváriai stációjárás mellett” a jámbor hívek közt sokáig élt egy ájtatosság, amely virágvasárnap vette kezdetét. Az imádkozók az első nap 40 Miatyánkot és ugyanannyi Üdvözlégyet, 1 Hiszekegyet mondtak el Krisztus negyven napi böjtölésének emlékezetére. Ugyanilyenkor imádkozták a szakrális ponyvairodalom révén elerjedt Aranymiatyánkot, amelyben Jézus édesanyjának, Máriának elmondja, hogy mi várakozik reá a nagyhét napjaiban. Az imádkozás – mint Bálint Sándor írja – „voltaképpen Jézusnak édesanyjától való első, virágvasárnapi búcsúzkodása, amely a kánoni evangéliumban nem fordul elő”. /1989., 204-205.l./
Az Aranymiatyánkot ismerték és imádkozták az Ipoly menti katolikus falvakban is. A Bagó Mártonnál és fiainál a XIX. században nyomtatott szöveg, az „ Arany Miatyánk az imádandó, dicsérendő és keserűséggel szenvedő Úr Jézus Krisztus halálához” című ponyvafüzetet megtaláltam a palásti „szentasszony”, Péter Jánosné Pásztor Erzsébet /1901/ hagyatékában is. Ebből idézzük az alábbi sorokat: 1. „A mindenható Atya-Istentől öröktől fogva el volt határozva, hogy a mi áldott közbenjárónk, a boldogságos szűz Anya Mária fájdalommal, szomorúsággal és keserűséggel legyen elválasztva szerelmes szent fiától, a megváltó Ur Jézus Krisztustól.”2. „Nekem legkedvesebb fiam Jézus! Mit fogsz te tenni Virágvasárnapján? „Legkedvesebb Anyám! Neked mindjárt megmondom: Én nagy király leszek, dicsőségesen bemegyek Jeruzsálembe, inteni és tanítani fogom a népet Atyám törvényére és hirdetni fogom a megváltás új szövetségét.”
Csáky Károly, Felvidék.ma
