A verses állatkertet műfajostul bizonyosan Devecseri Gábor teremtette meg. Szerény mennyiségben, néhány ólban, ketrecben, akváriumban, kifutóban emberkedtek az ő teremtményei. A szabály az szabály: a szimbolikus lény hasonlatossá válik teremtőjéhez. Ők a verses burokban született ikrek.
A tényleges múlt homályba vész, már a régi görögök is… Csak Devecseri egyáltalán nem tőlük tanult. Az ő teremtései mindenféle okító szándékot nélkülöztek. Volt tehát egy(-két) titka ennek a költői játéknak. Írta, ha élvezte, hogy dobolnak az ujjaiban a ritmusok, vagy ha a becsukott szeme alatt rokonok és szomszédok sejlettek föl közben: csókra hajló tapírok, nehézkes agyú bálnakamaszok mindenféle tévedésekkel és babonákkal. Tanulság nélkül. És talán nem is könyvet akart szerkeszteni. A vers arrafelé ballagott, mókázott, táncolt és botladozott, amerre éppen járt-kelt a költő, olyankor szépen összetalálkoztak. Nem számolt senki pettyet, púpot, lábat, csak olyan emberesen mulatságosra firkálták egymást. Mikor pedig minden tréfából kifogytak, szépen abbahagyták.
Talán ezért élték túl a teremtőjüket. Közben lett belőlük dalcsokor, meg sokadik kiadások mindenféle összeállításokban, főleg óvodásoknak. Mert az óvó nénik és a kedves anyukák-apukák ezeken nőttek fel, és nagyon kedvelték a múltjukat. Ez pedig még ma is él a fülükben így vagy úgy. Szép történet.
Dénes György kedvelői most már bizonyosan sejtik, miért beszél mellé enynyit a kritikus. Egy hagyaték szépen szerkesztett könyvéről, egy költői termés maradékairól keresgéljük a szavakat. Van itt egy kimeríthetetlennek látszó ötlet, de vajon mit lehet kihozni belőle? Meg kell-e születnie egy könyvnek? Ez az első tanácstalan észrevételünk. Lett tehát egy könyv, szerkesztették, átigazították kifulladó lendülettel. Felező nyolcasokra – nagy ritkán hatosokra – bízták az esti altatás monotóniáját? Akkor még azt is gondolhatnánk, hogy jól van ez így. De kicsinyeket kicsiségekkel ringassunk? „Szemétdombon áll a kakas, / tél van, a szemétdomb havas. / Kakas tollát fújja a szél, / kukorikú!, ő így beszél.” Akad szép számban hasonló tanítás a tarsolyban. „A hiéna gonosz állat, / veszedelme Afrikának. / Settenkedve, lopakodva / ront a gyöngébb állatokra.” Egyes tanulságai ökológiai szomorúságok (a csík – mint hal – kipusztulásának epigrammája, vagy a harcsa gyermek-lelket megrázó falánksága haltársai pusztításában).
A rímek a nyelvelés szolgálatában föl-fölerősítik a kép erejét („A kertekben hull a dió, / szépen szól a rigó-trió” – „Lombos ágon fülemüle. / Nézegetem, hol a füle?”) De a prozódia el-elbicsaklik az egy ütemre léptetés kerékzajában („Ni csak, mily dühös a párduc…” – „Friss levelet tép a zsiráf, / fosztja a mahagóni fát”). Bizonyos rímpároknak pedig ellent szabad(na) állni, ha túl ismerősen csendülnek (cincér – pincér; macska – nagyobbacska), mert eredetire is bukkanunk, ha jól figyelünk (tükörpontyok – pontyporontyok). S kár azokért az ismétlődésekért is, melyek egymást visszhangozzák. Az örvösgalamb és a vadgalamb ugyanazt a harang rímet hívja elő néhány oldallal arrébb. Ha pedig A pajor két versre való invenciót is meg-ér tízoldalnyi távolságban, miért nem lett inkább egy vers belőle?
Látható már, mi itt a fő kérdés. Egy ujjgyakorlat-sorozat jó és kevésbé szerencsés darabjai kötetté szerveződtek. Könnyű ítélet lenne azt mondani: a kevesebb több lett volna. De talán nem tiszteletlenség. Nincs költő tévedés, elrontott vers nélkül.
És persze ne essünk túlzásba, nehogy azt értsük, hogy olvashatatlan verscsokor a Verses állatkert. Időnként kedvesen botladozó játékosság jellemzi („A százlábú száz zokniját / esténként gondosan mossa, / s elbúsul, mert a sok zokni / oly lyukas már, mint a rosta”). Azért is szerethető, amiért nem röstelli a bumfordi humort. A vaddisznó „Röfög, böfög, foga csattog, / megevett fél véka makkot?” Üdítően élvezetesek megcsavart szójátékai (a harkálynak például „csőre van töltve a csőre”).
Legszebb képeit lírai finomságok emelik költői magasságokba. Néha egy zárósorban villan a vaku: A pocok „sötétséggel takarózik”. Máskor a négysoros olvad szervesen egységes, lassított felvétellé:„Száll a sirály fönt a légben, / szikrázik a napsütésben, / olykor lecsap a Dunára, / suhan árnyéka utána.” „Arany ostor a napsugár, / elszunnyadt a rózsabogár. / Sziromlevél a vánkosa, / nem álmodik rosszat soha.”
S mikor már hinni sem merünk az ujjaink megtorpanásának, fölfedezzük a megbomlott-megbontott ritmust is: „Itt is fütyülnek, ott is fütyülnek, / a poszáták ünnepet ülnek. / Ameddig a két szemed ellát, / zúgnak-zengnek a réten a trillák.” Fellélegzünk, hogy az értés szabályára tanít a feszültséget teremtő szabálytalanság. (Az idézetek, úgy gondolom, verscímek nélkül is eligazítanak a költő állatkertjében.)
S van egy bátor leleménye is ennek a hátrahagyott versciklusnak. Nemcsak az ólak, ketrecek, akváriumok, kifutók lényeit kínálja. Élnek itt pondrók, giliszták, molyok, könyvtetűk is. Szegény Micimackó sem kerülheti el a sorsát. Ez a mi sárgolyóbisunk nagy állatkertje szavannástul, erdőstül, óceánostul, levegőstül, földalattistul. Tankönyv? Vázlatfüzet? Óvodásoknak? Balázsy Géza rajzaitól, bajusz alatti mosolygásaitól jobban szerethető az eklektikája. Ha a felolvasó szülő válogat benne: kicsinyek világát-világosságát nyitogató kézikönyv lehet belőle. Aki nem hiszi, járjon utána!
irodalmiszemle.sk/Felvidék.ma
