Amikor nemzeti ünnepünk, március 15-e előtt is megejtettem rendszeres sétámat a műtermem szomszédságában, a Duna utca mellett leledző, számos magyar emléket őrző óvárosi Szent András temetőben, döbbenettel tapasztaltam: ottjártamkor az elmúlt héten is, majd ismét egy gyönyörűen kiképzett, míves faragású, relieffel díszített magyar feliratú sírkő hullott a földre. Az utóbbi nem is akárhol, hanem Erkel László – 1844-1896 -, a híres Erkel Ferenc zeneszerzőnk harmadik fiának sírhelye fölé emelt kopjafa mögött. A ma már nagyon rossz állapotban lévő, kiszáradt, tövében elkorhadt, nem ápolt, szinte kidőlés előtt álló alacsony, cirka 60 centiméter magas kopjafa – melyet a zongoratanár, karnagy, zeneszerző születésének 150 évfordulója alkalmából emelt az Erkel Társaság – az élete utolsó évtizedeit Pozsonyban leélő, közkedvelt zenetanár sírkövének helyén található, amelyik korábban – rejtélyes körülmények között – eltűnt, mint számos, magyar, német stb. feliratú sírkő.
A ledöntött sírkőhöz amolyan személyes kapcsolódás is fűződik, hiszen a mellette lévő pad az a találkozó hely, ahol festő- s szobrász barátaimmal, például Nagy Zoltán tehetséges illusztrátorunkkal, festőművészünkkel is alkalomadtán találkozni szoktam, felváltva a műtermek csendjét.
Az Erkel család emlékét felidéző kopjafa mellett mindig is megcsodáltuk azt a boltíves kiképzésű – amint említettem, ma már földön fekvő – sírkövet, amelyet egy cirka negyvenszer hatvan centiméteres méretű, gyönyörűen megalkotott, Szent Anyát ábrázoló – szerencsére, a földre zuhanás után sem sérült – relief díszít. A sírkő alatti, a két végén felgöngyölődő papiruszt ábrázoló márványtáblán a következő felirat: „ csenkei Csenkey Karolyné sz. Ágh Erzsébet – l886 – 1917. A további, néhol már olvashatatlan feliratokból megtudhatjuk, férje s gyermekei búcsúztatták ezzel a művészien megoldott sírkővel az elhunytat.
Aztán szobrász barátom – akit megszólítottam, nézze meg, hogyan is lehetne helyre rakni ezt a szörnyű állapotban található monumentális sírkövet – hívta fel a figyelmemet arra, hogy a szobor oldalsó részén jól láthatók az annak idején a Duna utca irányából érkezhető golyónyomok, s hogy milyen vérzivataros időkben röpködtek a golyók a Szent András temető sírköveit is elérve, ez talán már örök talány marad. Talán Kun Béla véres kezű martalócai, Lenin fiúi – pozsonyi magyarokat gyilkolászva – szemétkedtek itt is, vagy talán a fehér gárdisták, esetleg a vörös hadsereg „felszabadítói” lövöldöztek erre felé? Vagy hatvannyolc – vörös csillaggal jelölt – tankjainak tetejéről röpködő, sok ember halálát okozó géppuska golyóinak véres emlékével találkozhatunk itt? Nem tudni… A látvány így is – úgy is szörnyű … Persze megnyugtató lenne, ha a Dunaszerdahely járásbeli csenkei vagy nem csenkei helytörténész többet is elárulna nekünk – a feleség, az anya Csenkey Karolynéról. S aki kíváncsi Károlyné nyugvó helyére, könnyen megtalálja: a Szent András temető főbejáratán bemenve rátérünk arra a jobbra található sírkertútra, amelyik közvetlenül a volt Kispiac kerítése mellett található kápolna irányába halad. Itt találkozhatunk a szörnyű látvánnyal: Erkel László részben elkorhadt, nem gondozott, már-már dőlő félben lévő, a földből alig kilátszó kopjafájával, s mögötte – a szép keresztnevű, előkelő származású Károlyné – darabokban földön fekvő sírkövével, s a Szent Anyát ábrázoló – amely csodálatos módon megmenekült a már említett, valamikori golyózáportól is – relief megalázó, vízszintes „helyzetével.”
Előzmények
Megvallom őszintén, képzőművész s közösségszervező barátaim tudomásával vártuk néhány hetet, a kompetensek a magas magyar, akár a Szent István-koronával is jelzett érdemrendek kitüntetettjei – akik a korábbi tapasztalat szerint lehettek volt kommunisták, vagy besúgók is – tesznek, lépnek-e majd az ügyben, hiszen anyaországi financiális támogatással is végzik „hegyeket is megmozgató” hatalmas munkájukat közösségünk érdekében.
Mit ad Isten: a mai napig egyetlen hírt nem hallottunk arról, hogy – dőlnek a magyar sírok a Szent András temetőben, annak ellenére sem, hogy – amint már ezt említettem – az „eminens” ünneplők közül sokan meglátogatták az esemény előtt, majd utána a Szent András temetőt. Persze sok-sok magyar látogatja a temetőt hétköznap is, persze – senki nem látott semmit. Még a hivatásos „városvédők” sem, de még a Pozsony történelmével foglalkozó, magyar nyelvű portál – kollegialitásból hadd ne írjam le ezennel az elnevezését – sem.
Ha valaki akár tévedésből, vagy a tudatlansága révén is azt hiszi, magyarjaink kiállásával, odafigyelésével kapcsolatosan újdonságot mondok, az – a merő tévedés áldozata. Az előzmények – nem mai keletűek.
Persze, hadd kezdjem egy frissebb keletű hírrel. Februárban, írásom szereplője, Károlyné sírköve közelében néhány nappal korábban másik magyar feliratú sír „hanyatt fekvését” is észleltem művész barátaimmal. Hogy ki döntötte le, ez itt a nagy a kérdés – persze, nem fogtuk el a tolvajt a kezénél fogva -, így konkrét bizonyítékok híján hadd idézzem egy a házunkban lakó, szlovák férjével Pozsonyban élő, az osztrák Alpokból származású öko-aktivista hölgy szakszerű véleményét, aki immár tíz éve figyeli – több mint valószínű, hogy jóval szakszerűbben és behatóbban, mint mi, a műemlék temető közelében lakó magyarok – az említett helyen történteket.
Íme, a temetőben való találkozásunk beszélgetésének kivonata, vagyis a természetvédő hölgynek a véleménye:
„ Szinte megdöbbentett engem is, hogy minden év februárjában megjelennek a temetőben ilyen láncfűrészes, szekercés és gereblyés figurák, ám úgy vettem észre, hogy többségük szociális munkás, és fejetlenül kezdenek tisztítani mindent – cserjét, bokrot, védett növényt -, ami véleményük szerint gátolja a rálátást a temetőben kárt tenni kívánó „bűnözőkre”. Ugyanis nemcsak az ő véleményük ez, hiszen rákérdeztem a temető irodavezető hölgyénél is ezekre a fejetlen cserjétlenítésekre, ő is csak annyit válaszolt: tudja, ha nincsenek bokrok, az őrbódé melletti padról jobban rálátunk a sírhelyekre, nem próbálkozik-e holmi aszociális alak ezek megsértésére. Nem egy sírtulajdonossal beszéltem, aki elmondta, hogy már-már kiveszőfélben lévő, évekkel ezelőtt – akár – külföldről behozott növénykülönlegességet ültetett ki szerette sírja mellé, s egyszercsak azt vette észre, hogy a növénykülönlegesség, vagy akár egy klasszikus sírkerti bokor-növény eltűnt a sír mellől. S ez így folyik évek óta. Én – említette a természetvédő – szakmámnál fogva bejártam a fél Nyugat zöld területeit, parkjait, védett temetőit, vizsgálódtam Brazília esőerdőiben is, de ilyen barbárságot még sehol nem láttam. Már öt évvel ezelőtt is jeleztem a városnak, hogy mi folyik itt. Ugyanis egy műemlék temetőben igenis meg kell hagyni az értéket képviselő cserjéket, az erdei hangulatot teremtő indákat, a korán vagy késő ősszel virágzó, színekben gazdag bokrokat. Persze választ sem kaptam, az ismételt jelentkezésemre is amolyan bürokratához illő, hozzá nem értő feleletet küldtek, aztán – semmi. Folytatódott a fejetlen csonkítás, egyben a műemlékrombolás. A megsérült sírokkal kapcsolatos eseteket is többször bejelentettük, néha még a rendőrség is szemlét tartott, aztán – ismét csak semmi.” S hogy valaki is gondozná a már hosszú évtizedek óta hozzátartozók nélküli műemlék sírokat, ilyet még – egy-egy gondos magánember kivételével, bizony – nem láttam. Mert ugye, amiről az illetékesek a jelek szerint nem igen akarnak tudomást venni: hogy ez egy műemlék temető. Vagyis egy műemlék temetőben folyamatos, gondosan tervezett restaurációs munkálatoknak kellene folynia, a feliratozások, a kövek, a sokszor homokkőbe megejtett művészi értékű faragások megmentése, az utókor számára való átmentése érdekében.”
Valóban, a télen is zöldellő, fényes levelű vagy tűlevelű cserjék, amelyek kimondottan megnyugtató, közszeretetnek örvendő hangulatot teremtettek a temetőben – sorra eltűntek. Méghozzá egy sűrűn lakott főváros – a történelmi jelentőségű – Duna utca környékének a kellős közepén, ahol úgy van szükség az oxigénre, mint a pici babának az anyatejre. S amikor az osztrák származású szakembert a sírrombolásokról kérdeztem, annyit mondott:
Februárban, valószínűleg a cserjetisztítás alkalmával került erre sor… – Közösen vizsgálgattuk Csenkei Károlyné sírhelyét, azt láttuk, hogy a sírkő közé vastagon benőtt bokortörzseket kivágták, ez okozhatta – ez a kimondott érzéktelenség – a mellékelt fotókon is jól látható – a destrukciót. Ugyanis a sírok kövezetébe beférkőző növényzetet már zsenge állapotban kell eltávolítani, s nem akkor, amikor a vastag hajtások – rombolásra képesek. Ez érzékelhető Csenkey Károlyné sírjának esetében is. Ők persze, a „szakemberek” a szabadon álló, valóban egzotikus hangulatot teremtő cserjéket vágták ki – ész nélkül. S persze, amikor a sírkő köré tekeredett vastag ágakat igyekeznek – megjegyzem, már elkésve – eltávolítani érzéktelenül, erősítés, támasz nélkül, akkor bizony sérülnek a földre zuhant műemlékek.
Az évek óta tartó temetőrombolás kiugró példája a már említett, latin és német szövegrésszel ellátott, kereszttel jelzett kápolnácska. A történelmi épület tetejéről már évek óta hiányzik a bádoglemez, a deszkák is berogytak már, a falak nedvesek, a belső stukkó, a vakolat mállik. A temetőt gondozó cég képviselőinek annyi sem jutott az eszükbe, hogy az ott dolgozó „szakembereket” – ez is a temetőgondnok felelőssége – korábban megbízta volna azzal, hogy ha már egyszer ellopták a tetőzet rézből készült fedelét, támasszanak a kápolna falához egy létrát, húzzanak ki, szögeljenek fel néhány méternyi, fillérekért beszerezgető, ideiglenes szigetelőanyagot, így megmentve a nagy károktól a kápolnát addig, amíg sor kerül a tető, a vakolat felújítására, a festésre.
Persze a taktika – mármint a cég részéről – „nem rossz” , hiszen hagyják teljesen tönkre menni az épületet, s Pozsony városától – amely közismerten nem kapja meg az államtól azt az összeget, amely különleges, fővárosi jellege révén járna neki – majd a teljes elromosodás után kérik – ismétlem: a főváros jellegét viselő Pozsonytól – a százezres tételeket. S ehhez majd bólogatnak is nekik a helyi, városi képviselők, hiszen a helyzetet a jelek szerint nem vagy csak felületesen ismerik. Ugyanis a bólogatás sokkal egyszerűbb, mint a későbbi kemény vitákkal járó helyzetfelismerés, állapotismertetés.
Ugye, a napi híradásokból is mindannyian jól ismerjük a honi történeteket, amikor a kisváros polgármestere uniós pénzek gyanánt kétszázezres tételeket hívott le – mondjuk egy kisebb városi WC felépítésének kapcsán, amit két helyi nyugdíjas épített fel fillérekért, bevonva még néhány haver, sörben kifizetett – vízvezeték -szerelő, csempéző mesterembert.
A helyzet – tarthatatlan
Mosolyt csalhat az orcákra az alábbi kis történet, ám az említett eset lényege – koránt sem mosolyt gerjesztő.
Az „új” buszmegálló felől érkezve két magyarul beszélő hölgy haladt előttem, vidékről utazhattak, szavaikból akaratlanul is kivehettem azt, hogy Pozsonyban dolgoznak. Az egyik így szólt a másikhoz: „Hallod, az Augusztus 29. utca trolimegállójánál találkozhatnánk munka után, az elsőnél, azt úgy ismered meg, hogy ha benézel a mellette lévő kerítésen, egy fekete sírkő fekszik a földön.” A leírás tökéletes volt, hiszen a trolinak két megállója is van a hosszú Augusztus 29-e utcán, s a Szent András temető melletti megálló kerítésén keresztül tényleg látható egy ledöntött, gyönyörűen kiképzett fekete obeliszk a földön. Ott fekszik legalább öt éve, s lassan-lassan már tájékozódási pont, vagyis turistalátványosság lesz Pozsonyban. Ha persze „rosszmájúskodni” akarnék, akkor ajánlani fogom a garantáltan bombasikert eredményező tájékozódási pontot Pozsony magyar turistákat kísérő helytörténészeinek. Persze nem ez az egyetlen – nemcsak magyar szövegrészű – sírkő, amely ledőlt, megrongálódott, vagy eltűntek róla a sír jellegét meghatározó szakrális jelek, szobrocskák, öntvények, és amelyek – évek hosszú sora óta – mentő kezekre várnak.
Hasonló a helyzet – a ma a Görög Katolikus Egyház hatáskörébe tartozó templom háta mögött található – Felicián atya sírjával is. Móczik József, a híres papfestő, karnagy, zeneszerző sírkövéről már régen eltűnt a bronz relief, a díszláncokat tartó oszlopok egyike – a láncokkal együtt – nincs már a helyén. Még örülhetünk , hogy ezt nem döntötték le „véletlenül” a síron található, a hozzátartozók részéről részben gondozott indázatot kitépő, eltávolító „vendégmunkások”. Ugyanis nemrég sikerült felkutatnom, majd felvennem a kapcsolatot a volt pápai prelátus hozzátartozóival, akik ma Besztercebányán élnek. Tehát a zenekedvelőknek, nemzetiségi kórusaink tagjainak, karnagyainak se kerülje el a figyelmét ez a sérült sír sem.
Még szerencse, hogy Jánoska Ferenc, a híres pozsonyi fotográfus sírköve nincs dőlőfélben, hiszen a sírt hozzátartozói látogatják. De a magyar nemzetiségű művész napfény-galériája, amelyik a Leskova utca 4. szám alatti lakóépület udvarában, vagyis a Püspökkert szélén – már nem hogy, dőlőfélben lenne, mint korábban, hanem már – nincs. Magyarul – „eldózerolták”. Tavalyelőtt elbontották a részben a város tulajdonában lévő műemlék épületet, amelynek megközelítéséhez volt egy kapuval ellátott, az udvarrészt átszelő, kikövezett út. Több cikkben is figyelmeztettem rá, felhívtam magyarjaink figyelmét arra, hogy veszélyben a felújítható, akár fotómúzeumként is működtethető műemlék, nem történt semmi. A franciák például úgy őrzik a néhány megmaradt napfény-műtermüket – mint a szemük fényét. Mi …
Persze az eladásra meghirdetett, a Kecskekapu utcában található Kisfaludy emlékház körül sem tapasztalható semmiféle mozgás. Erről is született figyelemfelkeltő cikk, ugyanis ha egy vállalkozó veszi meg az épületet, hamarosan még az emléktábla is eltűnhet róla. Mert – Pozsonyban sem tiszteli mindenki a magyar emlékeket.
Például Könyöki József házának – aki a Pozsonyi Városi Múzeum alapítóinak egyike, majd igazgatója volt – sikerült a bontási engedélyt visszavonatnom, felhívni erre a figyelmét a mai múzeumvezetésnek, ám a épület felújítása alkalmával a magánberuházó mindössze az egyszintes épület homlokfalát, portálját hagyta meg, s fölé húzott még vagy két emeletet. Ezt az épületet sem jelzi semmiféle emléktábla, ki is építette, ki is élt a házban. De semmi örömteli hír a Rózsahegy közelében található Stróbl Alajos európai hírű szobrász vadászkastélyával kapcsolatban sem, amelyet – árusítanak. Vagyis – bárki megveheti. Pedig ez a magyar emlék is jól szolgálna a szobrászóriás emlékházaként, s egyben alkotóházként is, hiszen korábban szakszervezeti üdülő is volt, s aránylag ma is jó állagú, kilátótornya is van. Erről is készült, méghozzá időben – figyelemfelkeltő írás.
Egy nemzetiségi közösség fenntartó erejét mindig is az határozza meg, hogy tagjai mennyire, s – hangsúlyozom – milyen gyorsan mozgósíthatók jó ügyekben, értékeink megvédésében, múltunk, jövőnk ápolásában. Ugyanis közszereplőink részéről – legyenek azok politikusok, közösség- és művészetszervezők, helyi aktivisták – nem elég a látványos, ám semmit mondó közszereplés, jubileumokon, rendezvényeken, könyvbemutatókon való tetszelgés, kitüntetések sorozatos ajánlása, átadása – nem is biztos, hogy tiszta múltú „arc-embereknek” – az alibista, ne szólj szám, nem fáj fejem típusú, bemosolygós karrierépítés. A sokszor a jelentéktelen ügyeknek látszó – ismétlem, csupán látszó – történések felkarolása a választók esetében valóban megtörheti a csendet,s valóban mozgósíthatja azokat is, akik – a sok visszaélés, karrierista hordószónoklás, „átlőhetetlen” helyi, vagy felsőbb kasztok kiépítése- működése láttán – az utolsó reménysugarukat is elveszítették – akár nemzetiségi hovatartozásuk esetében is.
A fenti történések, esetek sorát – példaként – felhozva: nem elég az, ha évente egyszer kivonulunk mondjuk a Petőfi-szoborhoz, s magunkat fontosnak érezve meghallgatjuk a szónokok gondosan előkészített fellépését. Magunk körül is látni kell, s tudni, akarni cselekedni. Akkor is, ha például az említett szobor mellett néhány száz méterre, egy magyar szövegrésszel megáldott sírkő s egy Szent Anya kőbe faragott, gyönyörű képmása fekszik a földön egy olyan temetőben, ahol az eldőlt, ledöntött sírkövek – rendszerint évekig fekve maradnak.
További képek a temető magyar nyughelyeiről megtekinthető a Képgalériánkban ITT>>>.
Kalita Gábor,Felvidék.ma
a szerző felvételei
