Egy könyvbemutató margójára
Az Ipoly menti kisvároson végigsuhant a tavasz. A feltámadó szél megborzolta a fák koronáit és felpattintotta a már duzzadó rügyeket. Végül megirigyelve a tavaszi nap melegét, teljes erejével fújni kezdett a közeli Börzsöny felől. Paripáján keresztül vágtatott az Ipoly felett, körbefújta a kéttornyú templom tornyának kupoláit, végigszáguldott a még itt-ott macskaköves utcákon, megmozgatta a közeli piac sátrainak ponyvás szerkezetét, végül visszaszáguldott az Ipoly folyó hídján és eltűnt a Börzsöny hegycsúcsai mögött.
A városi könyvtárban csend és nyugalom honolt. Az ott lévők közül senki sem vette észre a tavaszi szél eme játékát, mert itt mindennél fontosabb volt az emberi szellem régi és új kincseinek hagyatéka, amely ott kuksolt összegyűjtve a könyvespolcokon könyvek formájában. Szép rendszerben ültek egymás mellett, a tudományos könyvek, szépirodalom, világirodalom, felvidéki írók művei, mesés és verses könyvek, külön magyar és külön szlovák nyelven.
Nyílt az ajtó és egy idős, sovány asszonyka lépett be rajta, kicsit félszegen. Illedelmesen köszönt és csendben leült a már előre odakészített székek egyikére. Lassan szállingózni kezdtek a többiek is, egy pár középkorú férfi, egy nyugdíjas tanítónő, egy fiatal újságíró, végül a helyi múzeum vezetője. A könyvtár alkalmazottai is közelebb jöttek a már odagyűlt hallgatósághoz, hogy mégis többen legyenek. Valahol csendben ott leselkedett a múltból átlépve a jelenbe a mindenen és mindenkin átnyomakodó közönyösség szelleme. Nem félt, már régen tudta, hogy ebből a városból senki sem fogja őt elkergetni. A magyarok által lakott településeken egészen jól érezte magát. Itt a babérokat csak ő tudta learatni.
A bemutató elkezdődött. Hajdan élt emberek, nemes urak, szolgák, parasztok, Hont és Bars Vármegye politikai egyéniségei léptek a könyvtár padozatára, hogy visszavigyék a hallgatóságot a nem is oly távoli múltba. A történelmi Magyarország két vármegyéje Hont és Bars volt terítéken. Az akkori gazdasági, politikai, szellemi élet és az akkor élt nemes urak közönyössége a közjó, a nemzet, a haza iránt.
A könyvbemutató előadója egyre csak gombolyította a történelem szálait, végigpergetve az első világháború, a trianoni hazacsonkoláson át egészen a második világháború és a felvidéki magyarság jogfosztottságáig, rádöbbentve a hallgatóságot arra a tényre, hogy bizony a történelmi haza széthullásnak előzményei már akkor elkezdődtek, amikor az előző könyv hőse, a nemes úr még élt, több mint 100 évvel ezelőtt.
A közös beszélgetés nehezen és vontatottan indult, mintha a közönyösség szelleme elvarrta volna a kíváncsiság szálait. A fiatal újságíró sűrűn jegyzetelt, de kérdezni nem kérdezett. Ő már mindent tudott, hiszen az újságíró iskolában mindenre megtanították. A helyi múzeum vezetőjének azonban feltűnt a bemutatott nemes úr közönyössége. Vajon miért volt közönyös minden nemzeti érték iránt, miért nem dolgozott a közösség, a haza javán, hogy segítse nemzetének szegényebb rétegét a felemelkedésben?- tette fel a kérdést. Vajon miért? Erre a kérdésre várta a választ, mert érezte, de talán valahol a tudata mélyén tudta is, hogy a közönyösség szelleme kísértett 100 évvel azelőtt is, ugyanúgy, mint most. A könyvbemutató véget ért, az előadó megpróbált okos gondolatokat írni a könyvbemutatók krónikájába, hátha valaki okul belőle. A könyvtár lassan kiürült, csak a tudás és a történelem szelleme gubbasztott magába mélyedve az egyik sötét sarokban.
A lassan lopakodó sötétben egyszer csak az egyik polcon félénken megszólalt a Hallottátok e már hírét című könyv: Hát, igen a népi kultúra sem akkor 100 évvel ezelőtt, sem most a 100 év után nem kell az embereknek, a sírás fojtogat, ha erre gondolok. Összeomlott a paraszti világ és maga alá temetett minden népi értéket.
A szülőföld, az szülőföld, az csak egy van! Gyertek, barangoljatok velem, én megmutatok nektek minden szellemi értéket itt Hont Vármegyében, a Felvidéken, ahogy szlovák testvéreink mondják, Dél Szlovákiában!- kiáltotta bátran a Szülőföldi vallomások.
Ugyan már, hová akarsz te barangolni, hiszen Hont Vármegye már a múlté. A mai generáció azt sem tudja, hogy valamikor ez a mezőváros Hont Vármegye központja volt és nem is érdekli. Ma már a globalizáció szelleme akar felfalni mindent, ami értékes e kis hazában!- szólalt meg a könyvtár polcairól egy másik felvidéki könyv.
Mit e kis hazában, az egész világon, nézzetek csak szét! Cudar világot élnek most az emberek!- kiáltotta a Cudar elégia című könyv. Tudjátok, mit mondok én nektek, csak azt, hogy ahol én születtem, ott már magyar iskola sincs! A magyar szülők szlovák iskolába íratták a gyerekeiket, így megszűnt a magyar iskola. A múltkor hallottam, az egyik nagyapa így nyilatkozott: Minek a magyar iskola, hiszen a magyar nyelvvel az unokáim semmire sem mennek! Beszéljenek csak szlovákul a gyerekek! Amikor ezt hallottam kinyílt a bicska zsebemben. Tudtam, éreztem én ezt, mert gyakran bódítottam magam annak idején, hogy ne lássam nemzetem pusztulását, ne érezzem a fájdalmat nemzetem fogyása láttán.
Fáj az most is és mindig is fájni fog, mert bizony a hűség nyelve haldoklik a Felvidéken!- A hűség és a nyelv, ez a kettő, ami fontos a megmaradáshoz! Kitartó hűség a nemzethez minden megszégyenítés, megalázás, meghurcolás ellenére, s az édes anyanyelv, amelyen beszélni tanul az új nemzedék. Ez hiányzik manapság, mert mindkettő elvesztette értékét, higgyetek nekem!- jajdult fel fájdalmasan a Hűség nyelve című antológia.
Igen, a percek elszállnak és velük együtt az élet is elszáll, de mi itt a könyvekben megmaradunk. –vetette közbe önelégülten a Percmutatók.
Ó a hattyúk is elszállnak és dalaikat is messzire viszi a szél!- sóhajtotta mély melankóliával a Hattyúk éji dala című verses könyv.
Igen elszállnak a hattyúk és a percek is, de vajon ki fog olvasni minket, ha nem lesznek magyarok a Felvidéken. Szemétre, rosszabb esetben a tűzre kerülünk!- jajongott a Fáklyavivő. Én bizony felemelem a fáklyát és világítani fogok annak, aki meg akar maradni magyarnak e kis hazában!- harciaskodott kitartóan a Fáklyavivő.
Ne legyetek már olyan búskomorak, hiszen látjátok feleim, hogy dalol a föld, hiszen tavasz van odakint!- biztatta a többieket egy vaskos könyv, amelyen még alig száradt meg a nyomdafesték.
Egy vékony kis verses kötet is bólogatott hozzá. Dalolni én is szeretek, főleg így tavasszal, csak valaki levenne már erről a polcról és belém lapozna, mert annyi sok szépet tudnék dalolni ezen a gyönyörű nyelven, amely oly illatos, mint a virág és oly zamatos, mint az óbor.
Az én éveimet bizony elrabolták!- berzenkedett Az elrabolt évek könyv. Tudjátok a háború, az bizony nagyon megviselte a Felvidéken élő embereket. Sokan meghaltak, akik még élhettek volna és átadhatták volna az erős magyarságtudatot. Egy egész nemzedéktől rabolták el ezt a lehetőséget, amit már soha vissza nem kap senki.
A temető kapuk nyitva vannak, be lehet lépni és lehet emlékezni! – kiáltott közbe a Temető kapu könyv. Ó hősök, kicsik és nagyok, hol vagytok, jertek elő! A szabadság, a forradalom, a szürke hétköznapok hősei, férfiak, nők, gyermekek, akik még magyarul gondolkodtatok és beszéltetek, gyertek és beszéljetek a hősiességről, tanítsátok ezt az új nemzedéket!
Bizony, bizony kínterhes évek voltak azok az évek, de beszélni és írni kell róla, hadd tudja meg a jövő nemzedéke min mentek át elődeik!
Az első nemzedék szenvedett a legtöbbet a háború után. Vajon miért, ki mondja ezt meg nekünk? Volt értelme annak a sok szenvedésnek? Aztán jóvátette e valaki is valaha azt a sok szenvedést? Dehogy tette, sőt még mindig a kollektív bűnösséggel vádolnak minket, magyarokat. Mikor lesz már ennek vége? Egymás után jönnek és mennek a nemzedékek, s mivel nem olvasnak, nem ismerik meg elődeik sok szenvedését. Most, ezen a könyvbemutatón is szó esett a Felvidéki magyarok szenvedéseiről és mennyien hallották? Alig egy páran. Bizony a nemzedékek felejtenek, de ha összegyűjtötték az emberi életek szenvedéseit, nem fogják az utódok elfelejteni. Ebben legyen közös a reményünk! Jó lenne már valami közös ebben a kis hazában, mert ahány magyar, annyi felé húz. Így bizony a közösség szekere nem halad előre, csak egy helyben topog!- hangoskodtak, okoskodtak egymás szavába vágva a polcokon ülő könyvek.
Jelen és történelem, ez a kettő a legfontosabb!- kardoskodott egy fekete borítóba csomagolt könyv, amelyen sárgán villogtak a betűk. A történelem a gyökér, amely táplálja a jelen fáját, hogy a jövő gyümölcsöt teremjen! Ez minden másnál előbbre valóbb!
Mi az előbbre valóbb, bizony mondom, hogy a magyar jeremiád az előbbre valóbb! Volt, van és lesz is! Nézzetek csak körül! Itt van például a magyar állampolgárság kérdése, jeremiád ez is a javából! Kiüldözik a szülőföldről azokat, akik a nemzet egyesítés szellemében nyíltan fel merik venni a magyar állampolgárságot. Ha a nemzetegyesítés nem történik meg, akkor a felvidéken 50 év múlva már nem lesz magyar!- sikongott a Magyar jeremiád fekete borítóba bújtatott könyve, mintha gyászolta volna a múltat, a kínterhes és elrabolt éveket és a jövőt.
Mi mindenekről számot adunk, mert tudjuk, hogy volt egyszer egy Felvidék!- kezdték a halottsiratót a könyvek, de ekkor egy vászonborítású könyv ragadta magához a szót. Hol az örökség, vajon hol, a múltban, a jelenben, vagy majd csak lesz a jövőben, ha lesz egyáltalán jövő? Már letörlesztettük az adósságunkat és mégis követelnek tőlünk?
Így zúgtak, zajongtak, jajongtak a Felvidéki magyar írók, költők könyvei és tudták, hogy nagy a baj, csak nem tudták mivel orvosolhatják a felvidéki magyarság közönyösségét.
Mi lesz velünk, magyarokkal? Belep majd a Hólepedő és eltűnünk, mintha nem is éltünk volna!
Testvéreim, baj van a humorral!- szólt most egy könyv és jólesően pergette meg a lapjait. Vegyetek mindent humorosan. Figyeljétek csak, milyen nyelven beszél a mai kor embere! Félig szlovák, félig magyar nyelven, keverve a kifejezéseket és a szavakat, Amikor hallod, azt hiszed, hogy valamilyen afrikai nyelv, zulu nyelv, amit hallasz, alig lehet kihámozni belőle az értelmet. Én ebből is humort kreálok, mert féltem az egészséges humort. Ha, ha, ha az interneten már minden elérhető, a humor, a vers, a dal, a történelem, a múlt és a jelen! A humor a menő, higgyétek el nekem, azt mindenki élvezettel olvassa!
Én azt mondom, hogy vesztesek vagyunk, nincs mit tenni, elvesztettük a játszmát, adjuk fel magunkat! Bizony úgy van, ahogy mondod, vesztesek vagyunk!- hangzott innen is és onnan is egyre hevesebben.
Látjátok feleim nagy a baj, ezért azt mondom, imádkozzatok! Mondjuk el a felvidéki magyarság litániáját, mert az erőt ad a további megpróbáltatásokhoz!- tanácsolta egy kis szürke verseskönyv.
A világirodalom remekei és a magyar klasszikusok csak hallgattak, mert nem értették miről tanácskoznak, zajonganak, jajonganak a felvidéki könyvek. Jobb hallgatni, ne szólj szám, nem fáj fejem! Ha belekapcsolódnak a témába és kifejtik a véleményüket, a többségi könyvek még megsértődnek, de ők jó barátok, jó szomszédok akarnak maradni.
A szlovák könyvek polcain ekkor már mozgolódni kezdtek egyes könyvek, főleg a tudományos és a történelmi témában jártasak. Nagyon helyes, csak töltsétek meg az agyatokat azzal, hogy vesztesek vagytok, először a búskomorság, aztán a közöny, amely teljesen a mi malmunkra hajtja a vizet! Csak fel ne emeljétek a hangotokat, még a szavatokat se lehessen hallani! Milyen öröm volt látni, hogy a mai könyvbemutatón alig lézengett egy pár ember! Az a fránya kis nő még szóba merte hozni Trianont is, meg a kettős állampolgárságot és más egyebet. Szerencse, hogy nagyon kevesen hallották! Bezzeg, amikor szlovák írót, költőt mutatnak be, tolong a sokaság és ez a helyes. Mi vagyunk többségben, ti csak másodrendűek vagytok! A mi kultúránk az első és ez marad meg az utókornak, punktum! Zárta le a vitát a legvastagabb szlovák történelmi könyv, amelyben már igen csak elferdítve volt a történelmi igazság.
A közönyösség szelleme jólesően hallgatta a vita lezárását. Csendben és sunyin kisuttyant az ablakon. Hatalmas szürke köpenyét szétterítve megpróbálta a várost beborítani. Ám a nagy lendületben nem vette észre, hogy a közeli parkban egy gyönyörű női alak szobra áll, fején tizenkét csillagú korona. A közönyösség szürke palástjának szegélye megakadt a csillagos koronán és kétfelé hasadt. A tavaszi lemenő napsugarak áttörtek a hasadékon és aranyló fénybe borították a női alakot. A szobor melletti padon egy kislány ült és képes mesekönyvet lapozgatott, amit épp akkor vásárolt neki az anyukája a közeli könyvesboltban.
Anyuka, kérlek, olvasd el, mi van ide írva, itt ahol ez a katicabogár van!
Az anya belenézett a könyvbe és hangosan olvasni kezdte magyarul: Katóka bogárka, szállj fel az égbe, zárd el a hideget, ereszd be a meleget!
Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”49210,47929,31831″}
