54702

A Boldogságos Szűz Mária megnevezésére a magyar nyelvterületen a Nagyasszony és a Kisasszony megszólítás helyett igen korán a Boldogasszonyt használták (s használják ma is) az ünnepnek megfelelő jelzős szerkezettel. Így szerepel nyelvünkben a Gyertyaszentelő, a Gyümölcsoltó, a Sarlós, a Kármelhegy-, a Havas, a Nagy vagy a Kis Boldogasszony megnevezés. (Diós 1993, 894) Mindez a mély Mária-tiszteletünket, az Istenszülővel kialakult „bensőséges kapcsolatunkat” is tükrözi. További bizonyítéka ennek a Mária-keresztnév régebbi gyakorisága, első szent királyunk koronafelajánlása stb.

Barna Gábor, a szakrális néprajz egyik ismert kutatója is említést tesz egy keresztény kor előtti pogány női istenalakról, s Kálmány Lajost is idézve szól arról, hogy „a Boldogasszony egy ősi asszonyistenség neve lehetett, amelyet valószínűleg Szent Gellért püspök tanácsára alkalmazhattak a térítők Szűz Máriára”. (http:/magazin.ujember.katolikus.hu/archivum/0001/08.html).

Sarlós Boldogasszony napja sajátos helyet foglal el Mária-ünnepeink sorában. A római katolikus egyház ilyenkor a Biblia egyik jól ismert jelenetére: Szűz Máriának Szent Erzsébetnél tett látogatására emlékezik.

Több Mária-kegyhelyen (Andocs, Segesd) a július másodika búcsúnap is egyben. ( Király 1995,77) S mint Cs. Varga István egyik tanulmányában is olvashatjuk: ez a nap a a búza beérésének, az aratásnak is az ünnepe. Ennek patrónája pedig a Szűzanya. Ugyancsak Cs. Varga István írja, hogy „A népi gondolkodás összekötötte a szakrális ünnepet a mezei munka ünnepével, és a Szűzanya áldását kérték a termésre, az aratók munkájára.” (http:/www.arssacra.hu/ArsSacraII/arsSacra II-C7.htm)

A sarló aztán, amellyel egykor ezt a munkafolyamatot főleg a nők végezték, az aratásnak, mint szakrális tevékenységnek kultikus tárgya lett. S mivel az aratást szent tevékenységnek tekintették, a munkafolyamatot több helyen ünnepélyesen kezdték, például köszöntéssel, kalapemeléssel, közös imádkozással, menetben történő kivonulással stb. A nők tiszta fehér gyolcsruhába öltöztek, szerszámaikat megáldatták a pappal, a búzából pedig koszorúnak való szentelményeket készítettek.

Sok helyen ilyenkor csak a rituális aratáskezdésre került sor: az ünnepre s az azzal kapcsolatos szokásokra. A tulajdonképpeni munkát csak másnap végezték. A Somogy megyei Kapolyon Sarlós Boldogasszonyra az a regula vonatkozott, hogy „ezen a napon nem szabad aratni, mert a kepékbe belecsap a villám”. Máshol úgy jósolgattak, hogy a „Sarlós napi eső negyven napig tart”. Király Lajos szerint a bibliai negyvenes szám rejtezik a lábodiak kalendáriumi időjóslásában is: „Sarlós Boldogasszony napja/ hat hétig az időt egyformán tartja”. (Király 1995, 77)
A rábaközi Szil községben az aratók Sarlós Boldogasszony napján elmentek a templomba: aratószerszámaikat a fal mellé tették, majd mise után ünnepi ruhájukban kimentek a búzaföldre, meghajoltak, s vágtak egy rendet. A munkát aztán csak másnap folytatták. Göcsejben az aratók térdepelve imádkoztak. Tudunk ehhez hasonló szokásokról a Hont megyei Bernecebarátiból is.
Szeged környékén is csak egy keveset arattak az asszonyok sarlóval ezen a napon, hogy a jószág ne pusztuljon. Ilyenkor tették a szobába a búzaborona néven ismert, összefont kalászcsomót is. Ugyancsak ezen a vidéken fodormentát szenteltettek Sarlós Boldogasszonykor, amiből aztán teát főztek. (Balogh 2000, 143)
Délvidéken bizonyos munkák esetében dologtiltó volt Sarlós Boldogasszony. Nem volt szabad például kenyeret sütni, mert az kővé válhatott. A kenyér kővé válásának hiedelmei az Ipoly vidékén szintén ismertek.

Érdekes csallóközi szokásról, illetve hiedelemről tudósít monográfiájában Marczell Béla. Azt írja, hogy Balonyban Sarlós Boldogasszony a búcsú napja, ám ennek ellenére egykor az egyik nagygazda ki akarta küldeni munkásait aratni. Valaki azt felelte neki, hogy ilyen nagy Mária-ünnepen nem fog sarlót a kezébe, mire a gazda arra bizttatta, hogy dobja azt az ég felé, s ha Mária a sarlót elkapja, nem kell dolgozniuk. A sarlót a hívő ember a levegőbe dobta, s csodák csodájára az megállt ott. Az itteniek szerint ezért nevezték az ünnepet Sarlós Boldogasszonynak. (Marczell 1997, 84)

Imádkoztak Sarlós Boldogasszonyhoz a Mátraverebélyen, a szentkúti búcsújáróhelyen is, ahová a Palócföld messzi tájairól, így vidékünkről is sokan eljártak. Csalári János Jászárokszálláson jelentette meg azt a kis „uj énekfüzetet”, amely „Sarlósboldogasszony napjára és a Kármelhegyi Szűz Máriához” szóló énekeket tartalmaz. A ponyvakiadvány címe: A szentkuti Szűz Máriához. Ebben találjuk a Szeretlek jóanyám tiszta szívvel dallamára énekelt szöveget, melynek címe Uj ének Sarlósboldogasszony napjára. Lássunk ebből néhány sort az alábbiakban:
„Elhozta már Isten e szép napot,
Jertek buzgó hívek szívből mondjuk,
Sarlósboldogasszony Téged kérünk,
Nyerj bő áldást szent fiadtól nékünk.

Eljött az aratásnak ideje,
Jön az áldás Istentől földünkre.
Imádjuk az Istennek szent nevét,
Magasztaljuk Mária érdemét.

Boruljunk le szent képe elébe,
Könyörögjön értünk az egekbe.
Áldja meg a munkás fáradtságát,
Ne nézze az ember gyarlóságát.

Oh nagy Isten őrizd határunkat,
Vele együtt minden jószágunkat.”
(Csalári é.n.,6)

A Felvidéken szokássá vált, hogy ilyenkor virággal díszített széket állítottak a ház elé, hogy azon a gyermeket váró Mária megpihenhessen. (Pongráczné Gál Elvira 2002, 1)
Az egyes Ipoly menti községekben is ilyenkor kezdték az aratást. A kistúri Pásztor Jánosné Gyebnár Mária (72 éves, 1980) mondta, hogy Sarlós Boldogasszony napja „egybekapcsolódott az életvel, a gyermekvel és a kenyérvel, mer Mária illyenkor látogatta meg Erzsébetet, s a gyermek meg a kenyér a család áldása”. (Csáky 1987, 177)
A viszonylag kései keletkezésű Mária-ünnep egyébként csak a XIV. századtól vált általánossá, s a XVII. században kiadott egyik pápai bullában már nem is szerepelt a kötelező ünnepek közt. Emlékei azonban a kései századokban is éltek, többek közt az Ipoly mentén is. Manga János említi a Néprajzi Lexikon szócikkében, hogy az idősebb asszonyok még a két világháború közt is számon tartották ezt a napot. Néhány ilyenkor szedett növénynek különös gyógyító erőt tulajdonítottak, s mindenekelőtt a női betegségek ellen védekeztek velük. (Manga 1981, 425)
Az időjárásra ugyancsak jósoltak vidékünkön is Sarlós Boldogasszonykor. Ha ezen a napon esett, errefelé is úgy mondogatták, hogy még negyven napig esni fog. Bár a mai adatközlők már nem jósolgatnak így, a Boldogasszony-napi esőt ők sem tartották jónak. A kelenyei Nagy József (1901) említette, hogy „ha illyenkor esik, akkor kicsíráznak a fékeresztek”. (Csáky 1987, 177)

Csáky Károly, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”47037,15451″}