58491

Mint ahogy régi ismerősökkel is rendszeresen találkozok Kovácsfalván, akikkel anno együtt voltunk kezelésen az NRC-ben. Ezúttal két ilyen találkozásom is volt.
Az egyik Jarka, a biccsei kerekes székes lány, Zsolna mellől, akivel tíz év után találkozunk újra. Az egyik legemlékezetesebb másfél hónapomat töltöttem akkor Kovácsfalván, amikor 2004 nyarán találkoztam vele, amikor közvetlenül egy autóbalesetet követően került az NRC-be.

Őt azon a nyáron avatták bachalarrá, és mikor rákérdezek, elmondja, hogy a fősulit abbahagyta, és azóta a nagybátyja üzemében dolgozik könyvelőként. Egyébként, mankóval már egész hosszú távokat képes megtenni, csak még bokától lefelé béna a lába, ezért eléggé robotszerű a járása, mivel járás közben a lábfeje csak élettelenül lóg.

A másik, még nála is régebbi ismerős, Karol, a mártoni katona, aki tulajdonképpen cseh. Vele még 97-ben találkoztam először, de azóta is elkerültük egymást. Éppen ezért, egyik este azt számolgatjuk, hogy azóta ki hányszor volt itt, és ugyanaz a szám jön ki mindkettőnknél. Ami szám szerint 4 alkalom, majd húsz év alatt.
Átlagban ötévente jutok el az NRCbe, ami azért is ilyen kevés, mert a betegbiztosítók a fogukat szívják, mikor meglátnak egy beutalási kérvényt, és mikor végül kegyeskednek elfogadni, azt úgy teszik, mint mikor a koldusnak ad valaki alamizsnát. Engem is háromszor utasítottak el, míg végül a negyediket-kérvényemet elfogadták. Azonban, akkor se jöhettem még vagy egy évig, mert az NRC épp a biztosítóval pereskedett, amelyik nem volt hajlandó fizetni.

Visszatérve azonban Karolra, ő egy fáról esett le, olyan szerencsétlenül, hogy a lába beleakadt az ágba, és eltörött a gerince. Most ő is motoros kocsin jár, mint én.
Otthon a felesége ápolja. Van két fia, az egyik Csehországba nősült. Most épp a másfél éves unokája a legfőbb büszkesége, és nekem is végig kell néznem a róla készült videókat, amelyek a tabletjén vannak, ami mindig nála van.
Az eső reggeltől estig zuhog, alig tudjuk kidugni az orrunkat, hogy egy kis friss levegőt szippantsunk, és ő az előtérben lévő WIFI-n nézi meg az időjárás előrejelzést, hogy kisakkozza, mikor van olyan negyedórás esőszünet, mikor elugorhat a közeli Detvanba, sörre.

Máskor meg percekkel a kapuzárás előtt érkeznek meg, amiben semmi különös nincs, hiszen a páciensek nagy része az estéket házon kívül tölti, és ők ilyenkor térnek vissza. Engem is hívnak, de nekem semmi kedvem sincs ilyen esőre hajló időben kimenni, amikor bármelyik pillanatban nyakunkba szakadhat az ég. Meg aztán, a kedvenc helyem, épp az időjárás miatt, még nem is nyitott ki.
Így aztán, maradok az épületben, vagy pedig sétálok a környéken. Felkapaszkodok a Marinához, a gyerekek szanatóriumához, és leereszkedem a másik oldalon, a szerpentinen – így teszek meg egy nagy kört. Legtöbbször társaságom is van ezeken az egészségügyi sétákon, mert kettesben jobb hallgatni is.

Folytatás következik…

Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”57388,57576,57726,58100,58230,58372″}