60049

Kedves kereszthordozó Társaim! Köszöntöm azokat is, akik nem tudnak arról, hogy keresztet hordoznak és köszöntésemben nem feledkeztem meg azokról sem, akik nem akarnak róla tudni.

Az elmúlt vasárnap olyan reggelre ébredtem, ami nem volt teljesen reggel. Kifejtem, de nagyon röviden: éjszaka volt még mindig. A lélek sötét éjszakája volt az a reggel. Hiába készülődtem, mint ilyenkor szokásom, imával és elmélkedéssel a délelőtti szentmisékre. Hiába vettem fel a szentmisékre a lila miseruha helyett a rózsaszínt – Nagyböjt 4. vasárnapja az “örvendezés vasárnapja” -, valahogy megkísértettem. Igen, mert a csalfa ott volt a sarkamban, és sugallta, hogy feketét vegyek fel a rózsaszín miseruha helyett (megj. a középkorban egyébként a nagyböjti időben eleve fekete volt a liturgikus szín).

Felemás érzéseim voltak. Egyrészt ott volt bennem a bánat. Hibáztattam magam amiért keveset és talán nem a legjobban adtam át a testvéreknek mindez idáig azon igazságot, hogy: Krisztus mindenkiért (érted is) él! Igen… sajnálom. Törekedni fogok erre a jövőben, hogy a lehető legkisebb lelkiismeret-furdalással tudjam/tudjuk venni az akadályokat. Pedig az Egyház szociális tanítása pont erre a fenti lényegre fókuszál. Másrészt biztos vagyok abban, hogy a padlóról lejjebb nem jutunk, csak felfelé van út. Igaz nem mindegy milyen áron. Van aki tornyot épít, a kereszténynek viszont ott a kereszt.

Krisztus él! Ott van minden háztartásban – amikor a “sótlan leves miatt még mindig nem válnak el a párok” ( ez csak egy példa, miszerint sokszor ez lenne a szikra- mondják a középkori rabbik), együtt tudják hordozni a láthatatlan keresztet a szülők/párok. Ott van az élő Krisztus a reggeli buszon, amikor akkor is felszáll rá a munkába igyekvő, még ha rothadó hús szagára emlékeztető szag terjeng is a buszon – mert tudja kiért teszi ezt és azt is szeme előtt tartja, hogy ki ad neki ezen a nem éppen éttermi illatok elviseléséhez erőt… ami emberfeletti erő.
Ott van a nővérek mögött, akik sokszor embertelen körülmények között próbálnak emberek maradni, s kapnak kegyelmet ahhoz, hogy megsejtessék a haldoklóval: Isten gyermeke vagy.

Ott van a tanárok asztala mellett is – mert sokszor már az utolsókat rúgják és nem a diákba, hanem saját magukba, hogy előrébb lökjék a sokszor léha diákot – aki a “megmondom apámnak magát” – kisficsúros dumával próbálja már most eladni magát a PR szakmában.

Ott van végül a reményvesztettnek tűnő kisnyugdíjas még kisebb szobájában – mert az ima ereje megsejteti vele, hogy ez minden. Az ima, mely által a szemlélődés szépséges pillanataiban felsejlik egy hang: ne félj, csak higgy! A lélek sötét éjszakáját, hiszem, hogy minden embernek át kell élnie. Át kell élni, a kegyvesztettség érzését, hogy megbecsüljük a kegyelmet.

Igen, Krisztus él! Még ma is mondom, annak ellenére, hogy társadalmunkban a hagyományos rend mintha töredezne. Viszont hozzá kell fűzni: Ez nem ma kezdődött. Ennek – kezünket a szívünkre téve – legalább 300 éves multja van. A felvilágosodás szellemétől megrészegedett nép abban a pillanatban, amikor asszonyt ültetett az oltárra, és így imádta a racio istennőjét, valami megszakadt. Mintha egy szövetségtörés következett volna be. Mintha nem tanultunk volna meg semmit az isteni pedagógiából.

Szlovákia vasárnap megbukott pedagógiából. Amely ország eddig sem volt keresztény, mert nem volt az. Felszínre jöttek a csápjai. Viszont a felszín megtört s látjuk ennek a szörnyetegnek a szívét. Mi dobogtatja a szívét? A folytonos “kisebbrendűségi zavar”?

Eddig azt gondoltam, hogy az országban uralkodó kisebbrendűség nemzeti alapokon nyugszik. Pedig nem. Ez csak a felszín. Minthogy a személy fogalmát ma már nem nagyon tudják a “felvilágosultak” hová tenni, ezt mi – itt a kis hazánkban megtoldottuk azzal -, hogy építgetjük Bábel tornyát. Csak így tudhatott olyan sok szavazatot szerezni egy xenofób párt (ĽSNS). Csak így tudhatott jobboldali többséget szerezni egy szélsőségesen liberális párt (SAS). Imigyen volt képes egy lelketlen párt eladni magát (Sme Rodina). A parlamenten épphogy kívül rekedt pártok sem tudták tartani a tempót. Adenauer mondja: “Az a politika, ami kizárja Istent, törvénytelen politika lesz és saját magára fog építeni.” Mindebben az a szomorú, hogy mindenki azt gondolja, hogy önmaga érdekében, kasztos érdekektől vezérelve építgeti a saját bábeli tornyát. S nem vesszük észre, hogy egy tornyot építünk.”Hogy hátha meglátjuk az Istent.”

Pedig ott van a munkásban, munkanélküliben, eladóban, vevőben, tanárban, diákban, egészségügyi dolgozóban, betegben, polgárban, vidékiben, politikusban, állampolgárban, a kereszthordozóban. Akár tudja akár nem!
Egy tipp: ha lejjebb bontanánk a toronyból, szerintem meglátnánk Őt.

Nagy Péter atya, Felvidék.ma