Szokatlanul borongós reggelre ébredtünk május 4-én. Először azt hittem, hogy csak a tavaszi szél árasztotta ránk bájtalan játékát, de amikor kinyitottam a postafiókomat, értettem meg, hogy a Kárpát-medence jajdult fel fájdalmában, mert elvesztette egyik leghűbb gyermekét. Mindenki Gyuri bácsija az éj leple alatt visszaadta szolgálati megbízólevelét Teremtőjének, s immár felülről őrködik hőn szeretett nemzete és hazája felett.

Gyuri bátyám földi szolgálata 94 esztendeig tartott, mely idő alatt bizony őt sem kerülte el a magyar sors. A Felvidéken, Oroszkán látta meg a napvilágot, alig pár évvel a nemzetvesztés után, majd Lévához szőtte erős kötelék az iskolalátogatás okán. Ám családja a csehszlovák világot nehezen viselte, így hamar rájuk “szállt” a hatalom, s elűzték őket  a csonka honba.

Idővel aztán mint címzetes és rubin diplomás erdőmérnök, MÁV-főmérnök a vasútnál helyezkedett el, aminek köszönhetően bebarangolhatta a Kárpátok valamennyi pontját.

Fontos szemtanúja volt a 20. századnak, hiszen nemcsak látta és átélte, de aktívan ki is vette részét valamennyi mára már történelmi eseményből. Ifjú leventeként aggódva sodródott a II. világháború borzalmaival, de a gyűlölt nácik után még nagyobb undorral fogadta a muszkákat, illetve azok szolgalelkű csinovnyikjait, így magától értetődő volt, hogy ’56-ot sem nézte tétlenül. Minden korban fáradhatatlanul írta leveleit, visszaemlékezéseit, elemzéseit. Javasolt, kilincselt, szervezkedett, telefonált, mérgelődött, de sosem tudott tétlen maradni. Mély nemzeti elköteleződését az „átkosban“ sem rejtette véka alá, sőt büszkén hirdette is, ami miatt mindig is gyanús személyként tekintettek reá, de kiváló szaktudása miatt nem mertek hozzányúlni. Üdvözölte hát ’89-et is, ám az azt követő időszak tán soha nem tapasztalt csalódást okozott számára. Az azóta kialakult bomlás és néplélekpusztulás ugyanis rendkívül elkeserítette, s a 21. század laza erkölcsű, nihilista, nemzetellenes volta ellen egyfolytában tiltakozott. Gondolatait valamennyi mérvadó lap, portál közölte, idézte, hiszen töretlen munkakedvével igazi legendává vált, akit mindenhol ismerni véltek.

Úgy érezte, hogy élettapasztalatait, s hatalmas lexikális tudását kötelessége imádott népe szolgálatába  állítani. Időt, energiát, pénzt nem sajnálva járta a megcsonkított országot és az elcsatolt területeket egyaránt, hogy hirdesse a tagadhatatlan igazságot, vagy legalább együtt legyen véreivel. De sohasem érkezett üres kézzel. Könyvek ezreit juttatta el a Kárpát-medence magyar közösségeinek, de ha erejéből kitelt – márpedig sokszor kitelt – akkor anyagiakkal és nem kevés életenergiával is segített. Mindig arra törekedett, hogy maradandó értéket alkosson, ami gyarapodást eredményez.

Én is egy ilyen alkalommal ismerkedtem meg vele, amikor jó néhány évvel ezelőtt egy este felhívott azzal, hogy olvasta az egyik cikkemet, és nagyon megérintette őt, nem először hallott rólam, ezért szeretne személyesen is megismerni. A hosszas beszélgetés – melynek során megvitattuk nemzetünk nyomasztó gondjait  – végén tette csak hozzá, hogy lenne jó néhány értékes könyv, melyeket el kellene juttatni a megfelelő helyekre. Készséggel álltam Gyuri bátyám rendelkezésére. Nem sokkal később egy felvidéki látogatása során személyesen is megismerkedhettünk, s ugyancsak velős és hosszadalmas eszmecserét folytattunk nemzetrészünk viselt dolgairól. Akkor és azután is azt tervezgettük, hogy egykori alma materébe, Lévára és Zselízre is szeretne ellátogatni, előadást tartani. A téma számára mindegy volt, a 20. század bármelyik mozzanatáról órákat tudott úgy beszélni, hogy még az érdektelent is meggyőzte. Utoljára október 23-ára invitáltam el magunkhoz, hogy az ’56-os élményekről beszéljen a zselízi publikumnak, ám a Magyarok Világszövetsége épp aznap tüntette ki, így nagy sajnálatunkra látogatása elmaradt.

Mertem remélni, hogy hamarosan pótoljuk, de erre sajnos már nem kerülhet sor. Ahogy arra sem, hogy meglátogassuk őt az utóbbi hónapokban pesti lakásán Gubík Laci barátommal, akit ugyancsak nagyra becsült, és mindkettőnket dicsérő szavaitól sokszor éreztük magunkat kellemetlenül. Sosem fogom magunknak megbocsátani, hogy kisebb-nagyobb dolgaink miatt erre nem tudtunk sort keríteni. Ilyenkor tudatosul bennünk, halandó, rohanó emberekben, hogy az adott pillanatot most kell megélni, s nem lehet halogatni a holnap határára…

A gondviselő jó Isten nyugosztalja, s vegye hasznát segítségének a mindenség irányításában! Minket pedig ne felejtsen el oltalmazni, hogy tanításait megfogadva méltó utódai lehessünk.