A magyarországi és a külhoni magyar közvéleményben sokszor megfogalmazódott már a kérdés, hogy az egykori rendszerváltó, és a liberalizmust a magyar törvényhozásban megjelenítő Szabad Demokraták Szövetsége – és ez igaz szinte a teljes balliberális politikai közösségre – vajon miért volt érzéketlen és maradt néma a külhoni magyarokat érintő durva jogtiprások és jogsértések során?
A Magyar Nemzet hasábjain az elmúlt időszakban egy hosszú vita bontakozott ki a liberalizmusról, melynek vitaindítóját a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője, Csizmadia Ervin írta. A napilapban kibontakozott diskurzus volt az ötletadója annak a kerekasztal-beszélgetésnek, melyet a „Miért erős a liberalizmus, ha gyenge?” mottóval hirdettek meg a szervezők.
Az egyik budapesti kávézóban megtartott esemény előadói olyan ismert elemzők, politikusok voltak, mint Szent-Iványi István egykori SZDSZ-alapító, ügyvivő, európai parlamenti képviselő, nagykövet, Tóth Csaba, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója, Egedy Gergely történész, politológus, valamint a fentebb említett Csizmadia Ervin.
A lezajlott beszélgetés során az előadók alaposan körüljárták a liberalizmus születésétől napjainkig terjedő kétszázötven éves időszakot, az ideológia fénykorát, majd annak időszakosan megjelenő válságát. Szó volt a fukuyamai jóslatról, a liberális és illiberális demokráciáról, valamint a liberalizmust képviselő magyarországi politikai erők gyengélkedésének okairól.
A fórumon felmerült a liberalizmus és a nemzet fogalmának viszonya is, bár nem az előadók jóvoltából, hanem miután a hallgatóság soraiból érkezett ilyen jellegű kérdés.
Vajon miért nem emelték fel szavukat a magyarországi liberálisok a külhoni magyarok ellen történt jogsértések kapcsán, ahogyan az egy konzekvens liberális politikai alakulattól elvárható lett volna?
Szent-Iványi István azzal hárított és utasította vissza a vádakat, hogy a határon túli magyarokat ért jogsértésekhez ők egészen másképp viszonyulnak, és a félreértések az értelmezésbeli különbségekből fakadnak. Ők az egyéni szabadságjogok érvényesülésére fókuszáltak a külhoni nemzetrészek esetében is, szemben a jobboldallal, amely ezen a területen is közösségi aspektusból közelíti meg a kérdést.
A külső szemlélő számára ma úgy tűnik, hogy a szlovák liberálisokkal hamarabb szót érthet a felvidéki magyarság, mint azok magyarországi eszmetársaival. A Budapesten székelő ilyen-olyan jogvédő intézetek – Helsinki Bizottság, Amnesty International, Társaság a Szabadságjogokért – ma sokkal érzékenyebbek a migránsokat, vagy a szexuális kisebbségeket érintő hátrányos megkülönböztetésekre, mint a határon túli magyarok ügyére.
Talán Talleyrand szavaival lehetne összegezni a liberális értelmiség budapesti vitáját:„semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek.”
