Mély szomorúság telepedett rám a belga meccs után, ezért jobbnak is láttam rögvest nem tollat ragadni, inkább várni, míg leülepszik bennem az emóció.
Bár nagyon óvatosak voltunk, helyenként szkepticizmustól sem mentesen, ám azzal a csupa szív játékkal, melyet láthattunk a srácoktól, könnyen elbódultunk, és valóban elhittük, hogy akár esélyünk is lehet a világranglista második helyezettjével szemben. Sőt, a valóság nem is állt olyan messze ettől, hiszen az oktondi pontrúgásból kapott gól ellenére a 78. percig mondhatni partyban voltunk a belgákkal. És bár a négy gól nem tükrözi a két csapat közti különbséget, igenis örülök, hogy így alakult (persze nem amolyan farkasházyszanyikapitánydánielpéteresen), hiszen küzdelemben, harcolva buktunk el, nem pedig alibista gyáva módjára, ami minden tiszteletet megérdemel. BRAVÓ!
Így a nyolcaddöntők után azt kell mondanunk, hogy a csoportelsőségünk lett végül a vesztünk, mert teljesítményünk alapján a horvátokkal és az angolokkal szemben is több esélyünk lett volna, mint a bajnokesélyes belgák ellen, de ezen talán kár is filozofálni. A címvédő spanyolokkal és a foci bölcsőjéből származó angolokkal együtt estünk ki, szemben a törökökkel és az oroszokkal, akik a csoportot sem élték túl, vagy a hollandokkal és a görögökkel, akik ki sem jutottak – ennek fényében úgy gondolom, picit sem kell szégyenkeznünk, ráadásul azt a csoportot nyertük meg, amiből a portugálok és az izlandiak is már a negyeddöntőben vannak. HOPPÁ!
A hoki Vb után azt írtam, hogy amennyiben a focisták is úgy fognak küzdeni, mint a jégkorongozók, akkor ha ki is kapnak, meg leszünk elégedve velük és büszkék leszünk rájuk. Nem tudom, hogy olvasták-e a postot, de egy szavunk nem lehet rájuk, mert ilyen foggal, körömmel harcoló válogatottat – bevallom őszintén – én még nem láttam. Igaza volt a szövetségi kapitánynak, hogy a játékosok meccsről meccsre fejlődtek, és bár egy kis csapat jutott ki a kontinensviadalra, onnan nagy csapatként tértek már haza. BRAVISSZIMÓ!
Arra a csodára, eufóriára pedig, ami övezte ezt a két hetet, valóban nehéz kifejező szavakat találni, hiszen olyan tömegpszichózist váltott ki nemzetünkből ez az apró siker, amire nagyon régen, nagyon nagy szüksége volt már e népnek. Módfelett felemelő tudatosítani, hogy a játékosok nyilatkozataiban egyre gyakrabban szerepel a nemzet kifejezés az ország helyett, sőt Dzsudzsák 15 millió szív együtt dobbanásáról beszélt. Ez a szociálpszichológiai hatás pedig sohasem látott folyamatokat gerjeszthet, és visszaépítheti a sokat tépázott magyar néplelket. AVE!
A csoda hát a nemzeti eszme újjászövésében, egónk, önbizalmunk helyrebillentésében, és hitünk igazolásában rejlik igazán. Természetesen, szép és fontos volt a foci is, maga a játék, de ami a sorok között körüllengte mindezt, az sokkal varázslatosabb.
Persze, lehetséges, hogy most hetekig keresni fogjuk a helyünket, és üveges szemmel nézni a hátralévő mérkőzéseket (én legalábbis), de nem kell sokat várni, hogy újfent fantasztikus magyar sikerekkel vigasztalódhassunk, közeleg az olimpia, szeptemberben pedig jönnek a Vb-selejtezők. HURRÁ!
Maradjunk így együtt, és akkor a csoda folytatódik, mert mi magunk alkotjuk azt. Hajrá, Magyarok! Az utazás folytatódik. AMEN!
