Nehéz elkezdeni. Ez az első mondata a régi nyitravidéki családból származó Lakits István önéletrajzi kötetének. A szüleivel 1948 végén Franciaországba emigrált, ott érettségizett és mérnöki diplomát szerzett szakember fiatalkori emlékeinek felidézésével kezdte irodalmi tevékenységét. Les présent qui furent címmel hétszáz oldalon írta meg élete első húsz évét. Ennek első szakasza alkotja a Ráció Kiadónál nemrég, Ágh András fordításában megjelent A befejezett jelen I. A gyermekkor című kötetet.
Nehéz elkezdeni a recenziót is, annyi élményt kínált ez a gyermekkor „az előző nemzedék világában”, ahogy a szerző fogalmaz. Tanúságtételt szeretne állítani a korról, amelyben élt, amely lassan feledésbe merült. „Mindazonáltal az a befejezett jelen éppen olyan modern volt, mint a jelen idő. Ezért is volt olyan érzésem, hogy igazságtalanok vagyunk e múlt tekintetében. Ezt akartam kiigazítani, újraéleszteni, az elmúlt időt olyanként, ahogyan én láttam” – jelöli ki célját Lakits István, és teljesíti is: elbeszéli gyermekkorát, a környezetét, az őt körülvevő embereket, tárgyakat, állatokat a 205 oldalas, régi családi fotográfiákkal illusztrált kötetben.
Amint a könyvbe lapozunk, előbb szülei megismerkedésének történetét olvashatjuk. Arisztokrata édesanyja elszökött a bécsi családi otthonból, hogy találkozhasson nyitravidéki kisnemesi származású édesapjával Pozsonyban, ahol polgári házasságot kötöttek 1929. július 22-én. Anyja fiatalon még nem tudta felmérni a nehézségeket, melyek Bécs után, Nyitrán, a Zobor-hegy lábánál álló házukban vártak rá. Két év után elhagyta férjét, és visszatért Bécsbe, a szüleihez. A döntés oka az a tény lehetett, hogy még mindig nem volt útban a gyermek. Apja nővére, Elluli határozottan a férfi tudtára adta, ha vissza akarja szerezni fiatal asszonyát, meg kell neki ígérnie, hogy legalább egy gyermekük lesz. Ezután a férj elutazott Bécsbe, és kibékült a feleségével. Lakits István 1932. június 22-én született Bécsben, ott is keresztelték meg, és anyai nagyszülei kérésére kilenc utónevet kapott. Az egyik képen hármasban láthatóak, a fénykép alatt szöveg: „A szüleim bemutatják a Zobor-hegy alatti házban az utódjukat”.
A szerző kisgyermekkora még a háború előtt telt. Minden telet a dél-franciaországi Côte d’azurön töltöttek, általában ősz végén utaztak oda autóval, a karácsonyt Nizzában ünnepelték. Tavasz végén, nyár elején mentek haza, Nyitrára. Részletes élménybeszámolót kapunk napsütötte utcákról, érdekes emberekről, a Cinéac moziról, ahol először kacagta magát könnyesre Stan és Pan bohóckodásain, és amelyben mindig különös illat terjengett: a parfüm és az elhasznált levegő keveréke. Nizzából hazafelé megálltak Velencében. A hotelben leginkább egy csoport gyermekkel játszott, akik egyszer kijelentették, nem játszanak többé olyan gyerekkel, aki rágja a körmét. Ez a rossz emlék sokáig megmaradt az emlékezetében.
Az utolsó velencei tartózkodásukra 1939 nyarán és az ősz elején került sor, ami elhúzódott a háború kitörése miatt. Valami nem volt rendben a szülei irataival, ezért nem engedték, hogy hazatérjenek akadálytalanul áthaladva a Németországhoz csatolt Ausztrián. Így három hónapot maradtak Velencében. A hotel teraszáról nézték Mestre bombázását, és ez bekapcsolta őket abba a valóságba, amely életük következő időszaka lett: a háborúba.
A háború miatt utazásaik elmaradtak, édesapja közvetlen kezelésébe vette a földbirtokát, az addigi gazdálkodónak fel kellett hagynia a tevékenységével zsidó mivolta miatt, a benzint már csak jegyre adagolták, felpakolták az autójukat, lovaskocsin hajtottak Kiscéténybe.
A háború, mint kulissza előtt Lakits István mesél a házukról, a kertről, Laliról, Moravec szomszéd legkisebb fiáról, aki a cimborája lett, és hamarosan elhunyt egy betegségben, a közeli rokonok látogatásairól. Külön fejezeteket szentel szüleinek, nagyanyjának, nagyapjának, a Zoboralján beszélt nyelveknek. Leírja hogyan síelt a kertben, miket olvasott, hogyan barkácsolt. Megható, ahogy részletesen elmeséli a hajdani Szenteste menetrendjét. Ír a húsvétról és az évszakokról, az alkalmi látogatókról, a környékbeli családokról, a vadászatokról, a Gisder-fürdőről. Mindezt olyan stílusban, hogy ott vagyunk vele a múlt század negyvenes éveiben, miközben olvassuk mai megjegyzéseit az akkori viszonyokról.
Elvezet bennünket a helyekre, ahová a háború alatt utaztak: a Balaton partjára, Budapestre, a Tátrába. 1938 őszén, amikor iskoláskorú lett, egy Nyitrához közeli magyar községben, Berencsen íratták be a magyar elemi iskolába, mivel Nyitrán nem volt ilyen. Berencs tíz kilométerre volt a lakóhelyükről, iskolabusznak még a fogalma sem létezett, magántanuló lett, édesanyja tanította meg vele a tananyagot a tankönyvekből. Negyedévente kellett ellenőrző vizsgákat tennie, melyeket probléma nélkül letett mind a négy elemi osztályban, 1942 elején pedig felvették a pozsonyi magyar gimnáziumba.
Nemcsak nosztalgikus, kicsit túl idillikus módon idézi fel gyermekkorát Lakits István, hanem ír az árnyékokról, álmokról, a fejfájásairól és arról, hogy gyakran rémeket képzelt a sötétben.
Egy rendkívül brutális esemény zárta le gyermekkora fejezetét. Nyitra oroszok általi bombázása 1945 márciusában. A németeknek nem maradtak a város körül megerősített állásaik, így reménykedhettek, hogy a Vörös Hadsereg nagyobb pusztítás nélkül elfoglalja Nyitrát. Nem így történt. 1 500 fő, majdnem mind civil halt meg a reggeli bombázásban a 20 000 fős teljes lakosságból. A Vörös Hadsereg egy héttel később szinte harc nélkül foglalta el Nyitrát, és vele együtt megérkezett az új rend.
Mindez egyszerű vázlata csupán A befejezett jelen I. A gyermekkor című kötetnek. A lényeg Lakits István lebilincselően mesélő stílusában rejlik. A világnak, melyről a szerző tanúságtételt kívánt tenni, ő lett az egyetlen túlélő szemtanúja. Édesanyja 2001 őszén távozott el, édesapja már 1986-ban. Gyermekkorának elbeszélése sírfelirat is lett, amelyet nekik szentelt.
