Mindössze két sárguló fénykép és a fakuló emlékezet őrzi a brit „Glowworm” páncélozott hadihajó emlékét, amely azzal írta be magát a Trianon utáni csonka Magyarország történelmébe, hogy fedélzetén hagyta el örökre a győztes hatalmak által megcsúfolt országot 1921. november 21-én Baja térségében az utolsó magyar király, IV. Károly és Zita királyné. A „Glowworm”, azaz magyarul „Szentjánosbogár” nevű brit hajó a múlt század húszas éveiben a Dunán cirkálva demonstrálta az antanthatalmak jelenlétét és a vesztes országok feletti felügyeletét.
Röviddel az impériumváltás után a Trianon okozta döbbenet mélyen ráült Komáromban is az emberek lelkére, nyomasztóan hatott rájuk, hogy szinte egyik napról a másikra egy másik országban ébredtek. Odahaza, de a kocsmákban, vendéglőkben és kávéházakban is az asztaltársaságok összehajolva vitatták meg az eseményeket, és az sem ment ritkaságszámba, hogy bújukat, bánatukat belesírták a cigányprímás jajongó hegedűjébe. Egy ilyen alkalommal történt, hogy telelésre befutott a komáromi kikötőbe a Glowworm, amelynek megfáradt matrózai szinte elözönlötték a Duna-part megannyi kocsmáját, hogy éhüket, szomjukat csillapítsák, esetleg igénybe vegyék a ledér fehérnép olcsó szolgáltatásait.
Ez önmagában nem volt különösebben feltűnő esemény, hiszen a komáromi kikötőben valamennyi Duna menti náció matrózai sűrűn megfordultak. A Rejtő Jenő tollára illő jelenet akkor vette kezdetét, amikor a jóféle falatok és a gyöngyöző neszmélyi borok megtették hatásukat, s az egyik nagyobb vendéglőben a brit matrózok népes társaságának annyira oldódott a hangulata, hogy a helyi fenegyerekekből álló asztaltársaság már megelégelte a dolgot. Nem értették ugyan az angolok olykor hamis gajdolását, abban azonban egy emberként egyetértettek, hogy gyűlölik a győztes hatalom lerészegedő képviselőit. Nem tudni, hogyan és miért tört ki a parázs verekedés, feltehetően úgy és azért, mint a P. Howard-regényekben, ugyanis az angolok vissza merészeltek ütni…
Ezek után minden úgy történt, ahogyan az ilyenkor tisztességes helyeken lenni szokott. Borultak az asztalok, székek és ruhafogasok, a zene hirtelen elhallgatott és a muzsikusok hangszerüket féltve egy biztosnak vélt zugba húzódtak, repültek a poharak és söröskorsók, s talán még a gyöngyháznyelű bicskák is előkerültek, hangzavar és összegabalyodott emberek mindenütt. Az események további részletezése helyett maradjunk annyiban, hogy idővel a „helyi pálya” minden előnyét élvező komáromi bunyósok kerekedtek felül, akik a nem messze lévő kikötő felé szorították vissza az ezer sebből vérző és már-már páni félelemmel menekülő matrózokat. Nyomukban lihegtek a győzelem mámorító érzése és a tetemes mennyiségben elfogyasztott sör, bor és pálinka által feltüzelt helybéli fenegyerekek, akik – mire a hajót a kikötő mólójával összekötő imbolygó hajópallóhoz értek – hirtelen megtorpantak. Az üldözött és megtépázott matrózok hajójuk fedélzetére érve már többé-kevésbé biztonságban érezhették magukat, és talán arra is jutott lélegzetvételnyi idejük, hogy gyorsan számba vegyék kék monoklijaikat és egyéb sérüléseiket. A hajó álmából felriasztott kapitánya gyorsan felmérte a helyzet komolyságát, látta a parton ordítozó tömeget, és azt is, hogy elszántságukban akár arra is vetemedhetnek, hogy a hajóra felnyomulva annak fedélzetén tetézik be győzelmüket. Hirtelen elhatározásában a pallón keresztbe leterítette a brit lobogót és a zajongó tömeg felé kiáltotta: – Ez a hajó brit felségterület, az a zászló pedig Nagy-Britannia lobogója, s aki azt lábbal meri tiporni, halál fia! Azt nem tudni, hogy mindebből mennyit értettek az egyébként angolul egy kukkot sem tudó kocsmai bajnokok, ám annyi bizonyos, hogy alaposan lehűtötte a kedélyeket, miután a kapitány – szavainak nyomatékot adva – a fedélzet egyik géppuskáját feléjük fordította. Hirtelen csend lett és a rakpart pillanatok alatt elnéptelenedett. A komáromiak így vettek puszta kézzel elégtételt a „brit oroszlánon”. Hogy pontosan így történt-e vagy sem, azt nem tudhatom, azonban tény, hogy valóban megtörtént az eset, melyet egykor így mesélt el nekem egy szemtanú.
A történteknek azonban folytatása is volt… No, ne gondoljunk a legrosszabbra, Nagy-Britannia kormánya tiltakozásul nem üzent hadat Komáromnak, s a Duna-parton sem szálltak partra harcra kész brit tengerészgyalogos alakulatok. Egy év múlva, amikor ismét Komáromban vetett horgonyt őfelsége büszke monitora, már mindkét fél fátylat borított a történtekre, a parton békejobbjukat nyújtották egymásnak. Sőt, mi több, a magyar-brit parolázás arra is kiterjedt, hogy a rác-kerti pályán a KFC csapata megmérkőzött a matrózok tizenegyével. Sajnos, a zöld gyepen végbement barátságos összecsapás végeredményét nem őrizte meg az emlékezet, ám az is lehet, hogy 6:3 volt a magyarok javára…
